Interjú Molnár Antal történésszel a katolikus egyház szerepéről a török hódoltságban
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Molnár Antal 2019 szeptemberében védte meg akadémiai doktori értekezését, a disszertáció alapján írott könyve decemberben látott napvilágot Magyar hódoltság, horvát hódoltság. Magyar és horvát katolikus egyházi intézmények az oszmán uralom alatt címmel a Történettudományi Intézet Magyar Történelmi Emlékek sorozatában. A kötet a szerző negyedszázados kutatásainak eredményeit összegezi, amelyeket Rómában és számos magyarországi és horvátországi levéltárban folytatott a katolikus egyház 16-17. századi történelméről. A középkori Magyar Királyság 1541 után három különböző államalakulat keretében maradt fenn. Az ország északi és nyugati felében a Magyar Királyság a Habsburg Monarchia részeként működött tovább; a délkeleti területeken alakult meg az oszmán adófizető Erdélyi Fejedelemség; az egykori királyság középső, központi vidéke a fővárossal, Budával együtt az Oszmán Birodalom egyik tartománya lett. Molnár Antal könyvének kiindulópontja a török hódítás alatt megvalósult oszmán-magyar kettős uralom, a kondomínium kérdése: mi tette lehetővé, hogy az oszmánok, történelmükben egyedülálló módon kénytelenek voltak eltűrni, hogy a meghódított magyar területeken a magyar uralmi szervek, a földesurak, a vármegyék és a katolikus egyház adóztasson, közigazgatást működtessen és jogszolgáltatást folytasson. Erre a megosztott hatalomra az Oszmán Birodalom európai határai mentén, Albániától és Montenegrótól egészen a lengyel Podóliáig máshol nem találunk példát. A magyar hatalom megőrzésében a katolikus egyház is komoly szerepet vállalt. A magyar püspökök nem tartózkodhattak ugyan székhelyükön, de helynökeik révén gyakorolták joghatóságukat és szervezték a lelkipásztori ellátást a török alá került egyházmegyéikben. A török-magyar kondomínium egyediségének fontos bizonyítéka, hogy míg a magyar püspökök saját kezdeményezésükre kérték fel vikáriusuknak a hódoltságban működő magyar világi papokat, jezsuitákat és ferenceseket, addig a zágrábi püspököknek a bosnyák ferencesek ajánlották fel szolgálataikat és Zágráb jogainak védelmét a török megszállta Szlavóniában. Ez a jogvédelem azonban fikcióra épült, hiszen a kérdéses szlavóniai plébániák a török hódítás előtt a pécsi püspökséghez tartoztak, nem pedig a zágrábihoz. A Boszniától elszakadni kívánó szlavóniai ferencesek törekvéseinek következtében került át Pozsega és vidéke a török kiűzése után a pécsi püspökségtől a zágrábi egyházmegyéhez. A török alatti katolikus egyháztörténet legnagyobb máig ható tanulsága elődeink szilárd ragaszkodása a középkori Magyar Királyság eszméjéhez. Az oszmán hódítás ellenére minden kortárs számára egyértelmű volt a három ország, egy haza valósága. Ennek érdekében sohasem mondtak le az ország egyesítéséről, a török alatti magyarság lényegében a magyar jogrend szerint élte életét, a töröknek való adózás és az oszmán törvények bizonyos elemeinek betartása mellett. Ennek köszönhető, hogy 1686 után a felszabadult országrészek integrációja, százötven év török uralom után és a magyarság hatalmas vérvesztesége ellenére, természetesen módon zajlott le.
