Benedek és Ferenc: folytonosság a két pápa tanításában - P. Szabó sorozatának 4. része

P. Szabó Ferenc SJ - Budapest

 Tavaly, 2019. áprilisában feltűnést keltett egyházi körökben az emeritus Benedek pápa cikke, amely a Klerusblatt című német folyóiratban jelent meg: azt a nagyon is időszerű figyelmeztetést hangoztatta: „Vissza kell térnünk Istenhez, hogy kilábaljunk a válságból!”.[1]

 Különféleképpen értelmezték Joseph Ratzinger/XVI. Benedek  pápa kései megnyilatkozását, amelyben újra összefoglalta korábban többször hangoztatott nézőpontját: [2] a mai világ és benne az Egyház válságát lényegében a hit megfogyatkozására, Isten távollétére vezethetjük vissza. Burkoltan a nietzschei „Isten meghalt” metaforára utalva magyarázta: Isten meghalt a lelkekben.    Az emeritus pápa cikkének III. részéből idézek: „Azt mondhatjuk, a hit először is azt az ajándékot nyújtja nekünk, hogy bizonyosak lehetünk Isten létezésében. Isten híján a világ az értelemnek is szükségképpen híján van. Ha ugyanis nem létezik Isten, honnan ered minden, ami van? Szellemi alapja legalábbis biztosan nincs. Egyszerűen csak úgy van, és sem célja, sem értelme nem állapítható meg. Így pedig olyan mérce sincs, amely megszabná, mi jó és mi rossz. Pusztán az érvényesül, ami erősebb, mint mások. Ebben az esetben a hatalom az egyetlen mozgatóelv. Az igazság nem számít, voltaképpen nem is létezik. Az emberi életnek csak akkor lehet értelme, ha a dolgoknak szellemi alapjuk és okuk van, ha valaki akarta és elgondolta őket, ha létezik teremtő Isten, aki jó és jót akar.”

A II. Vatikáni zsinat elemzései, valamint a következő püspöki szinódusok nyomán a pápák meghirdették az új evangelizálást, főleg a kereszténység gyökereit feledő, szekularizált „Nyugat” (Európa és Észak-Amerika) számára. A helyzetfelmérések kétségtelen tanúsága szerint a keresztény világ, az egyház egyre mélyülő válságának alapvető oka a hit megfogyatkozása, a gyakorlati ateizmus, és következésképpen az erkölcsi relativizmus terjedése minden szinten, az egyéni és családi életben, a papság körében, a társadalmi/politikai élet minden szektorában.  A hit válságára vezethető vissza a kereszténységen belüli egyenetlenség és a katolikus egyházban tapasztalható válság: a belső egységét megbontó felelőtlen viszály, beleértve a Ferenc pápa személyével és nem vagy félreismert tanításával szembeni igazságtalan és romboló kritikát.[1]

Folytonosság a két pápa tanításában

Sokszor megjelenik a médiában is az a sarkító, felületes nézet, amely szembeállítja az emeritus XVI. Benedek pápával Ferenc pápát, világos tájékozatlanságról árulkodva. Itt most a témámba vágó kérdésben ismételten szeretném hangsúlyozni a folytonosságot XVI. Benedek és Ferenc pápa tanításában éppen a hit megfogyatkozását és az egyház missziós jellegének sürgősségét illetően. Ezt  világosan jelzi az a tény is, hogy a Ferenc pápa által kiadott első, Lumen fidei kezdetű enciklika valójában „négykezes” munka volt. Az emeritus pápa által lényegében megfogalmazott, de lemondása miatt be nem fejezett körlevelet (egy bevezetéssel és néhány kiegészítéssel) Ferenc pápa tette közzé  „A hit világossága” (Lumen fidei) kezdőszavakkal 2013. június 29-én.[3] Ez a dokumentum is tanúsítja mindkét pápa kapcsolódását a II. Vatikáni zsinat tanításhoz és az új evangelizálást sürgető korábbi szent pápák,  VI. Pál, és II. János Pál lelkipásztori törekvéseihez

Ismeretes, hogy XVI. Benedek a 2012 októberében tartott 13. rendes püspöki szinódus témájául az „Új evangelizálás a keresztény hit továbbadására” témát jelölte ki, és Porta fidei kezdetű apostoli levelével 2012-2013-ra meghirdette a Hit Évét. Maga Benedek pápa 2012 októberétől 2013 februárjáig a szerdai általános kihallgatások alkalmával a hitről tartotta katekézis-sorozatát.[4]

Ferenc pápa első körlevele, a Lumen Fidei (=LF) 6. pontjában világosan jelzi az említett folytonosságot elődjével. (Idézem:) „A Hit Éve a II. vatikáni zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulóján kezdődött. Ez az egybeesés felhívja a figyelmünket arra, hogy a II. Vatikánum a hitről szóló zsinat volt, mert arra buzdított, hogy Krisztusban újra Isten elsőbbsége kerüljön az egyházi és a személyes életünk középpontjába. Az Egyház ugyanis soha nem befejezett tényként tekint a hitre, hanem tudja, hogy Isten ezen ajándékát mindig táplálni és erősíteni kell, hogy továbbvezéreljen a maga útján. A II. vatikáni zsinat felragyogtatta a hitet az emberi életen belül, végigkísérve a mai ember útjait. Így láthatóvá vált, hogyan gazdagítja a hit az emberi élet összes dimenzióját.”

A következő, 7. pontban pedig Ferenc pápa kifejezetten az emeritus XVI. Benedek pápához kapcsolódik: „E hitre irányuló reflexiók – folytatva mindazt, amit az Egyház tanítóhivatala erről a teológiai erényről tanít – csatlakozni kívánnak mindahhoz, amit XVI. Benedek a szeretetről és a reményről szóló enciklikáiban elmondott. Ő szinte már teljesen elkészült a hitről szóló enciklika első fogalmazványával. Mélységesen hálás vagyok neki érte, és a Krisztusban élő testvériségben átveszem értékes munkáját, hozzátéve néhány kiegészítést. Péter utóda ugyanis mindig – tegnap, ma és holnap – arra hivatott, hogy „erősítse meg a testvéreit” a hit azon mérhetetlen kincsében, amelyet Isten világosságként ajándékoz minden ember útjához.”

Még e 7. pontban Ferenc pápa (pár hónappal péteri szolgálatának kezdete után), mindjárt rávilágít a keresztény hit lényegére: „A hitben, amely Isten ajándéka, a tőle belénk  árasztott természetfeletti erény, felismerjük, hogy igen nagy szeretetet kínáltak fel nekünk; hogy egy jó szót mondtak ki felénk, s ha befogadjuk ezt a szót, aki Jézus Krisztus, a megtestesült szó, a Szentlélek átformál minket, megvilágítja a jövő útját, kialakítja bennünk a remény szárnyait, hogy örömmel járhassuk végig utunkat. A hit, a remény és a szeretet csodálatos egybefonódással adja a keresztény élet dinamizmusát az Istennel való teljes közösség felé. Mi ez az út, amelyet a hit nyit meg előttünk? Honnan származik hatalmas fénye, amely képes világosságot árasztani egy sikeres és termékeny, gyümölcsökben gazdag életre?”

Ezekre a kérdésekre keresett választ Ferenc pápa első körleve, amelyet az emeritus Benedek pápa lényegében már kidolgozott.

[1] Vö. Szabó Ferenc SJ: Világító emberek – időszerű művek.  Bp. 2018, 269kk. - A sokszor egymásnak ellenmondó vélemények, szenvedélyesen sarkító értékelések világosan megmutatkoztak a A két pápa c. film hazai vetítésekor is.