Ahogy a holtak feltámadását Aquinói Szent Tamás látta családi temploma mozaikján
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Október elején, napsugaras vasárnap eredtem Szent Tamás, az Aquinó Tommaso nyomába, mindig csak délnek tartva, ahogy a negyedik században Krisztus előtt Appius Claudius Caecus többszörös konzul és censor kikövezte az utat az akkortájt Rómával szövetséges déli Capuáig. Keletnek indulva ugyanis az Adria tengerparti Ortonába jutottam volna, ahová a másik Tamást, a kételkedő apostolt temették el újra 1258-ban, miután a hódítva terjeszkedő szaracénok elől Chios szigetéről is tovább kellett vinni földi maradványait. A bizonyosság keresésében a föltámadt Úr testét érinteni akaró kételkedő Tamás apostollal szemben a másik Tamás a Doctor Angelicus, az Angyali Doktor nevet érdemelte ki az utókortól, éppen a bizonyosság jegyében. Aquinói Szent Tamás hatalmas hitével és páratlan szellemi képességével egyedülálló módon építette meg a teológia rendszerezett székesegyházát, éppen a gótikus katedrálisok korában.
Róma és Nápoly között, alig túl félúton, a Monti Ernici balra húzódó 1000-2000 méter magas nyúlványai lábánál, a Liri folyó kanyargó völgyében húzódik Aquino álmos városkája. Neve, Aquino, méltán híres, mert azzá tette egyik fia, Aquinói Szent Tamás. Rómából azért ereszkedtem alá dél felé a Via Appián, hogy fogódzópontot keressek, vallom őszintén a másik Tamással, mert „tapintani” akartam azt a világot, melyben ő napvilágot látott, ahol felnőtt és ahonnét neve szerint is eredeztette magát.
Először a tornyos óvárosba tartok, ahol a fáma szerint Szent Tamás házát lehet meglátogatni. Kár, hogy ezt a szép gótikus ablakú házat Szent Tamás halála után építették a 13. század végén. A mi Tamásunk Roccaseccában született, 1225-ben, a hegyekbe fölszökő kanyargós utak mentén épített Aquino várában. Oda este jutottam, a lemenő nap sugarai a Tirrén tenger felől éppen szembesütöttek, amikor a meredek, köves ösvényen zihálva mind följebb másztam. A várból már csak romok maradtak. Itt, tehát itt született Thomas, valószínűleg 1225-ben. Édesapja Landolfo, nevéből is adódóan, longobárd származású aquinói gróf, akinek első házasságából három gyermeke született. Megözvegyülve újraházasodott, ezúttal egy normann származású előkelő nápolyi Teodórával, aki kilenc gyermeket szült a grófnak, négy fiút és öt lányt. A fiúk közül Tamás volt a legkisebb, éppen ezért őt a kor általános szokása szerint egyházi pályára szánták, ötéves korától fogva. Roccaseccától délre, vagy 30 km-re emelkedik Montecassino bencés anyamonostora, ide küldték a kis Tamást, hogy bencés szerzetes legyen. Tehetős apja ismeretsége azonban egészen II. Frigyes német-római császárig, egyúttal szicíliai királyig terjedt, aki valójában azt szerette volna, hogy az ő fia legyen idővel a montecassinói apát. A Gondviselés útja azonban másfelé vitte a kicsi Tamást. A Szent Benedek alapította monostorban nem bencés, hanem kolduló rendi hivatás támadt benne, jóllehet ő éppúgy gazdag volt, mint az ifjú Giovanni Bernardone Assisiben, a későbbi Szent Ferenc. Végül mégis a domonkosrendieket követte. Nem véletlenül. A lélek és a szellem egymást támogató fölhajtóerejét találta meg Szent Domonkos rendi karizmájában, így lett ő is a prédikátorok rendjének a tagja.
Ami számomra kézzelfogható valóságként maradt meg az ő korából, az a gyönyörű románkori Szűz Mária templom, melyet a történelem viharai megkíméltek, nem úgy, mint a mintaadó montecassinói apátságot, melyet a II. világháború bombázásai elpusztítottak. Bizonyára ide Aquinóba, ebbe a családi templomba is járt imádkozni, szentmisére, főként gyermek- és ifjúkorában a fiatal Tamás, és ez a gyermekkori hit búvópatakként mindig megmarad, főként a képek lenyomataival. Mert hiszen éppen erről szeretnék szólni, most Mindenszentek ünnepe és Halottak napja közelében.
A Szűz Mária templom a régi római Aquino városkapuja közelében épült. Máig áll Marcantonius, Julius Caesar hadvezérének diadalíve, sajnos egy most is működő kisebb papírgyár miatt megközelíthetetlenül, mindenesetre azt mutatja, hogy a Krisztus előtti negyedik századtól fogva itt egy virágzó római kisváros élt, ahogy 18. századi metszet megörökítette. Ennek egykori köveiből emelték egy korábbi pogány templom alapjaira a Rómába vezető Via Latina bazaltút mentén a 11. században – montecassinói minta alapján – annak kisebb mását és Szűz Mária tiszteletére szentelték. Minthogy a cassinói ősminta elpusztult, ez az úgymond „másolat” segít annak megértésében, hogy milyen is lehetett az eredeti bencés főmonostor. Azt tudjuk, hogy a Salernóban székelő Szent VII. Gergely pápa egyházreformját a leglelkesebben és leghatékonyabban Desiderius montecassinói apát, a későbbi Boldog III. Viktor pápa támogatta. Konstantinápolyból hívott görög mestereket, hogy a gót és longobárd uralom alatt kihalt és elsorvadt régi művészeteket felvirágoztassa. Egyik legfőbb újdonság volt a bronz, az elefántcsont, arany és ezüst tárgyak megmunkálása mellett a mozaikkészítés újbóli beiskolázása. A feljegyzések szerint éppen ennek lett nagyszerű példája a montecassinói monostor-templom, de a hatás délnek is jelentősnek bizonyult, ahogy azt Salerno, Amalfi és Ravello székesegyházai máig tanúsítják, főként csodálatos mozaikdíszítésű szószékeikkel.
Erről az aquinói Szűz Mária templom is bizonyságot tesz, hiszen annak egyetlen képies dísze a háromhajós, háromapszisos bazilika főbejárata fölötti félköríves lunetta fülke mozaikdísze. Amíg a templom a 11. század második felében épült, ez a mozaikdísz később került oda, utólagosan. A maga nemében, főként templombejárat fő üzeneteként szinte páratlan a kép. Középütt a templom titulusát ábrázoló, trónon ülő Istenanyát lehet látni, aki ölében tartja a Gyermekét, a bíborszín ruhába öltözött kicsi Megváltót. A feje körül kereszttel ékített glória utal megváltói küldetésére és művére. A keleti ikonok stílusát idézi a Szűzanya kék glóriája mellett futó görög felirat, mely a Métér Theu, Isten Anyja szavak kezdő és záróbetűjét hozza. Jézus a leeresztett baljában írástekercset tartogat a Kinyilatkoztatás jeleként, aminek tartalma éppen ő Maga, jobbjával pedig áldást ad a templomba belépőre. Tőlük jobbra és balra két, hullámvonalas kőszarkofág, melynek fedőlapja éppen félrecsúszik. A mozaikkészítő mester így ragadta meg a feltámadás kezdeti pillanatát. A kőkoporsóban két női alak fekszik, de felemelik a fejüket és éppen kinyitják a szemüket. Csendben szenderegnek és várják a beteljesedést, testük feltámadását. A feltámadáskor majd az Urat látják, az Anyjával együtt. Pál apostol, amikor a damaszkuszi úton megtér, másképpen a hit által életre támad, feltámad az új életre, akkor ezt az eseményt később így értelmezi: „Láttam az Urat”. A Halottak napi liturgia szépen idézi az istenfélő Jób szavát, aki éppen teste fölébredéséről-föltámadásáról beszél: Tudom jól, él ügyem szószólója (a Megváltóm), ő lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek (feltámadok), maga mellé állít, és meglátom még testemből az Istent. Látni fogom, s ő a pártomon (üdvösségem) lesz, kit szemem lát” (Jób 19,23-27)
A két elhunyt és feltámadt lélek nevét is jelzi a mozaik a kőkoporsó felett: Ottilina és Maria. Ők az aquinói grófi család két tagja, valójában Szent Tamás déd-nagynénjei. Ők alapították a templomot és a mellé épített női benedek-rendi kolostort. Vélhetőleg az ő tiszteletüket rögzítették éppen a bejárat fölött látható mozaikképpel a hálás utódok. Ez a jelenet nem más, mint a Credo, a Hiszekegy utolsó tételeinek egyike. Az apostoli hitvallás szerint „credo carnis resurrectiónem et vitam ætérnam, hiszem a test feltámadását és az örök életet”, míg a nicea-konstantinápolyi hitvallás vallja: „Credo resurrectionem mortuorum, hiszem a holtak feltámadását”. A kép háttere arany mező, Isten örökkévalósága, melyben két viruló zöld pálmafa tárja lombos ágait az ég felé. Örökzöld mivoltuk utal az örökkévalóságra és mert pontosan a két kőkoporsó mögött állnak, szinte abból nőnek ki, egészen pontosan Ottilina és Maria porladó testének a humuszából, jelzik az itt eltemetett két nőtestvérünk leendő sorsát: „Virul az igaz, mint a pálma, az Úr házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain” (Zsolt 92,13-14) Hármas águk egyúttal a Szentháromságra utal: ahogy a keresztségünkben Isten nevére születünk bele istengyermekségünkbe és leszünk így egymásnak is testvérei, a feltámadáskor is ez a háromságos hitvallásmozzanat visz bennünket bele immár az örök életbe, ahogy az aquinói Szűz Mária templom mozaikképe is ezt tanúsítja.
Ezt a feltámadás mozaikot látta a gyermek Tamás és bizonyára ez a kép rögzült is benne. Amikor élete vége felé – sajnos fiatalon, hiszen 49-50 éves korában halt meg a fossanovai ciszterci kolostorban, útban a Lyonba összehívott, a keresztény egyház újraegyesítését szorgalmazó egyetemes zsinatra -, megírja a Summa Theologiae összegző munkáját, akkor abban ezt a tételt is világosan kifejti.
A Doctor Angelicus a gyerekkorban látott feltámadást érett teológusként így értelmezi: „A Szentlélek nemcsak a lelket illetően szenteli meg az Egyházat, hanem erejénél fogva feltámad a testünk is. A Feltámadás üdvös hatásai: Először a szomorúság megszüntetéséhez, amelyet az elhunytak miatt érzünk. Lehetetlen ugyanis, hogy az ember ne bánkódjék szeretteinek a halála miatt; de az, hogy reméli a feltámadásukat, nagymértékben mérsékli a halál fájdalmát. „Nem akarunk titeket testvérek, tudatlanságban hagyni azokról, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, kiknek nincs reménységük” (1 Tessz 4,12). Másodszor, megszünteti a haláltól való félelmet. Ha ugyanis az ember nem remélne a halál után egy másik, jobb életet, a halál kétségtelenül rendkívül félelmetes lenne, és inkább kellene az embernek bármilyen rosszat megtennie, mint elfogadni a halált. De mivel hisszük, hogy van másik, jobb élet, amelyhez el fogunk jutni a halál után, nyilvánvaló, hogy senkinek sem kell félnie a haláltól, sem halálfélelemből valamilyen rosszat cselekedni. Harmadszor, készségesekké és törekvőkké tesz a cselekvés iránt. Ha ugyanis az ember élete csak az lenne, amelyben élünk, nem lenne az emberben nagy igyekezet a helyes cselekvésre: mivel bármit tenne, jelentéktelen lenne, hiszen a vágya nem bizonyos, idő által korlátozott jóra irányul, hanem az örökkévalóságra. Ám mivel hisszük, hogy azáltal, amit itt teszünk, a feltámadáskor elnyerjük az örök javakat, ezért igyekszünk jót tenni. „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden embernél” (1 Kor 15,19). Negyedszer, visszatart a gonosztól. Amint ugyanis a jutalom reménye a jó cselekvésre ösztönöz, úgy a büntetéstől való félelem, amit hitünk szerint a rosszaknak tartanak fenn, visszafog a rossztól. „És előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet föltámadására.” (Jn 5,29)
Utolsó imája, amelyet a halállal szemtől szemben mondott, nagy lelkének szellemét leheli: „Téged fogadlak, lelkem váltságdíja. Irántad való szeretetből tanultam, virrasztottam és fáradoztam. Téged prédikáltalak és tanítottalak. Sohasem szóltam ellened semmit. Nem ragaszkodom makacsul nézetemhez, hanem ha bármit is helytelenül szóltam erről a Szentségről, alávetem magam a Szent Római Egyház ítéletének, és az iránta tanúsított engedelmességben távozom ebből a világból”.
