Búcsúbeszélgetés a leköszönő Martos Balázs atyával, a rádiós elmélkedések szerzőjével

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán            

Kedves Balázs! Hat éves közös bibliás zarándokutunk ért véget, melyben Te voltál hétről-hétre a „lelkivezetőnk”. Mindenekelőtt hálásan köszönöm a százezernyi népes hallgató-közösség nevében, akik a világ bármely pontján figyelemmel kísérték a vasárnapra szóló lelki útravalóidat. Milyen érzés tölti el most a szíved, hogy leteszed a „rádiós-lantot”?

Egyrészt bennem is nagyszerű hála van. Egészen pontosan emlékszem arra a megilletődöttségre, melyet akkor éreztem, amikor a felkérésedet megkaptam. Nagyon hálás vagyok, hogy ebben a különleges helyzetben Isten szavát hirdethettem. A Vatikáni Rádió tevékenysége mindig nagy tiszteletet keltett bennem és igen örülök annak, hogy ebbe én is belecsatlakozhattam. Hogy hat év eltelt, ez visszatekintve nem is tűnik rövid időnek, és most egyfelől azt gondolom, hogy a Hallgatók egy másik hangot talán szívesen fognak hallani. Másrészt egy kicsit én is szívesen nézek más feladatok után, de azért egy kicsit van bennem egy gyász is azzal kapcsolatban, hogy a hétről-hétre megszokott tevékenység, amelyben megéreztem a Jóisten gondoskodását, amelynek gyümölcseit egy kicsit olykor vissza is hallottam másoktól, hogy ez most véget ér és ezt most egyfajta szomorúsággal könyvelem el.                

Gondoltál-e arra hat évvel ezelőtt, hogy az első három év sorozata után jön még újabb három év ráadás?

Az első meghívás valóban az evangéliumokra szólt, és amikor a harmadik év derekán jártunk, akkor énbennem elég világosan megszólalt a jelzés, hogy bizonyára egy másik személy folytatja majd ezt a folyamatot, ezért amikor erről beszélgettünk, akkor igazában az Ószövetséggel való foglalatoskodás és így egy második időszak elkezdése, az inkább meglepetésként ért. Amit aztán később tényleg egy másik feladatként éltem meg, de szívesen tettem.        

Mondd el nekünk, kedves Balázs, hogyan készült egy homíliád? Bizonyára kialakult valamilyen módszer?

Igazában először mindig a szöveget olvastam el úgy, ahogy van, általában a magyar liturgikus fordításban és miután megpróbáltam a saját reakcióimat, saját megérintettségemet fölfedezni, akkor utána vettem kézbe valamilyen kommentárt, az eredeti nyelvekhez készült magyarázatot, ami egy kicsit szakmaibb volt. Ami segített egy kicsit a szöveggel, nemcsak a saját megérintettségemben, de a szöveggel – ha tetszik – tudományos kritériumok szerint is találkozni. Ezután jött az a szakasz, amikor belül próbáltam azt megfogalmazni, amit valamilyen egységes, vagy viszonylag világos gondolatmenet mentén le lehet írni. Akkor jött, hogy a képernyő előtt megpróbáltam ebből egy konkrét, időben és szómennyiségben is lezárt egységet készíteni. Ez a harmadik fázis is nagyon fontos volt a számomra, mert gyakran az eredeti elképzelésem helyett valami teljesen más született meg, és ennek is nagyon örültem.     

Amikor a csütörtöki adást követő vasárnap, mint lelkipásztor már „élesben” prédikáltál, adott-e inspirációt neked a „Martos Balázs homíliája”?

Az igazság az, hogy én ezeket a szövegeket nem is tudom egészen homíliának tekinteni, bár törekedtem arra, hogy a liturgikus háttér érezhető legyen, vagy az szólalt meg bennem, hogy egy olyan szöveget hozzak létre, ami egy vasárnapi szentmisén résztvevő közösségnek tényleg szólhatna, de amikor prédikáltam, akkor ennek legfeljebb néhány eleme tért vissza, tehát a magam módján az adott helyzetben legfeljebb egy-egy mondatot merítettem ezekből, mert a személyes találkozásban egy templom ambójáról, vagy szószékéről prédikálva, azt gondolom, hogy az egy teljesen más helyzet. Az is bennem volt, hogy aki ezeket a szövegeket a kezébe veszi prédikálni, akkor ezek nem erre születtek. Sokkal inkább egyfajta gondolatsort adnak ahhoz, hogy a saját gondolkodását megindítsa és ő is, a maga részéről a saját prédikációját majd elkészítse.              

Szép volt ez a készület számodra és ha igen, akkor mitől volt szép ez a készület? A gyűjtés, a keresés munkája, aztán maga az írás, az alkotás…

Amikor valakinek hosszabb időn keresztül egy ilyen tevékenységet kell, vagy szabad folytatnia, akkor annak mindig van egyfajta terhe is, amelyiknek megvan ez a sajátos ritmusa, a felkészülés, a fokozódó nyomás esetleg más feladatok közepette, aztán a boldog öröm, hogy létrejön valami. Illetve ezt csak ahhoz a helyzethez tudom hasonlítani, vagy legalábbis ahhoz szeretném leginkább hasonlítani, mint amikor a szeretett tanítvány a mester szívére borul az utolsó estén. Igazából én is próbáltam meghallani, hogy mi az a szívdobogás, ami egy-egy szövegben hallhatóvá válik. Hogyan dobogtatja ez meg az én szívemet, és hogyan sikerül ebből néha egyszerű szavakkal, vagy visszatérő gondolatokkal, de mégiscsak olyasmit megszólaltatni, ami ilyen értelemben az Isten szívéből születik.             

Volt-e, amikor elfáradtál és úgy érezted, hogy most nagyon nehezen megy?

Az az igazság, hogy az ószövetségi szövegek feldolgozása gyakran hozott visszatérő motívumokat. És akkor bevallom, néha megkérdeztem magamtól, hogy mit lehet erről valami újat mondani. Hogyan lehet ennek valami sajátos ízét és színét megtalálni? Néha attól féltem, hogy a hallgatóknak nincsen annyi ideje, hogy lelassítsanak egy szöveg mellett, ha pedig a szöveget nem ismerik, vagy nem is adatik meg nekik, hogy annak a ritmusába belehelyezkedjenek, akkor az én szavaim is eléggé felszínesnek tűnhetnek. Tehát ezeket a pillanatokat kellett egy kicsit a magam számára is megérteni. Még soha nem gondolkoztam ennyire rendszeresen az ószövetségi olvasmányokon. Igaz, hogy az evangéliumokra is tekintettem belőlük, de azért mégis csak három éven keresztül az ószövetségi szövegekkel dolgoztam és nagyon érdekes volt a gyakorlatban látni, hogy a mi liturgiánkban elsősorban a prófétai szövegek és azoknak is bizonyos részletei térnek vissza újra meg újra, és mellettük milyen hangsúlyosak például a bölcsességi irodalomból vett részletek. Ez számomra is egy tanulási folyamatot jelentett és olykor a súlya azért nyomasztott is.

Hogyan hatott rád vissza, amit a Jóisten neked a Lélek által sugallt? Alakult a te Krisztus-képed a hat év során?  

Azt kell mondanom, hogy ez az egész tevékenység összefüggésben állt az életemmel. Akik nagyon jól ismernek, vagy akikkel barátságban vagyok, ők lehet, hogy rá is ismertek arra, hogy egyik-másik külső hatás, ami engem foglalkoztatott, vagy olyan gondolatkör, ami rám jellemző volt ezekben az években, hogyan tükröződik ezekben a szövegekben. De ez már lehet egy olyan személyes szint, amit nem kell mindenkinek követnie, vagy ezt nem is akartam igazából, hogy így legyen, de azért mégiscsak természetes, hogy így történik. Ugyanakkor ezeknek a szövegeknek a rendszeres elmélkedése az nyilvánvalóan engem is gazdagított. Bizonyos értelemben ma fontosabbnak látom a Szentírásnak a szövegszerű valóságát, tehát nem csupán arra törekszem, vagy elsősorban nem arra törekszem, hogy mögötte egy világot, mögötte szerzőket, mögötte például az Ószövetségben prófétákat képzeljek el, hanem a Szentírásnak éppen ezt a szövegszerű, igei mivoltát talán erősebben élem át.

Kaptál-e visszajelzéseket, kérdéseket, ötleteket, esetleg kritikát…?  

Sokfélét… De az az igazság, hogy hozzám most inkább a jó jutott el, hála Istennek, vagy mondjuk úgy, hogy ez bátorított, különösen az elején, még ennek a hat évnek az elején. Voltak olyan ismerősök, akik bíztattak, hogy az egész szolgálatot tényleg biblikus szempontból próbáljam megragadni, hiszen nagyon sokan, sokféle fórumon, nagyon jó homíliavázlatokat, vasárnapról-vasárnapra megszólaló segédeszközöket adnak a lelkipásztorok kezébe, a hívek elé, és arra bíztattak, hogyha én a római Biblikus Intézetben valamiben is elmélyültem, akkor azt igyekezzem megosztani és ebben próbálkoztam kitartani.

Tudom, nagyon muzikális ember vagy, szereted a zenét… Pachelbel kánonját választottad zenei mottóként a homíliáidhoz. Mitől szép ez a zene Neked?

Körülbelül két évtizede már, amikor káplán voltam, akkor egy élő előadásban hallgattam meg ezt a Pachelbel kánont, ami akkor lenyűgözött. Egy sereg komoly és derűs benyomást tett rám a visszatérő ritmusával, ami egy kicsit olyan, mint az éveknek, vagy az évszakoknak a váltakozása, az idő szelíd előrehaladása, amelyik egyszerre bizalmat követel, bizalomra vezet és ugyanakkor azt is mondja, hogy indulni kell. Tehát számomra ez a zene egy ünnepélyes, derűs, szolíd örömről beszél. Nagyon sok fiatal pár, azt hiszem, hogy ezt a zenét választja az esküvője elejére, ezt a fajta belépést. Én egy állandó újrakezdésnek a lehetőségét élem meg benne. Nem állítanám azt a biblikus párhuzamot, hogy mondjuk a Bárány és Jegyes találkozása is benne van, de azt hiszem, hogy az Úr ugyanilyen szelíd, bátorító jelenléttel akar jelen lenni a mi életünkben is.           

Balázs, jelenleg a budapesti Központi Szeminárium, a Papnevelő Intézet rektora vagy, ahol a kispapok prédikálni tanulnak. Segített ez a hatéves rádiós szolgálat a mostani tevékenységedben, amikor többek között prédikálni tanítod őket?

Egészen biztos! Amikor ennek a szolgálatnak még az elején voltam, akkor tartottam kifejezetten perikópa-órákat is, aminek éppen az a célja, hogy az egzegézist valamilyen módon a vasárnapi igeszolgálat javára kamatoztassák, és akkor ez a tapasztalat, amit itt szereztem, az nagyon is befolyásolt abban, hogy miket és hogyan fogok átadni a papnövendékeknek. Pillanatnyilag ilyen órát nem tartok, de próbaprédikációkat hallgatok, amiket a növendékeink végeznek, és azt is látom, hogy az egzegézis, a szentírásmagyarázat tanítása egy életen át tartó folyamat egy papnövendék életében. Mennyire vérükbe kell, hogy ivódjék ahhoz, hogy valamilyen módon hasznosítani is tudják!

Az első három év után a prédikációid megjelentek kis kötet formájában. Hogyan fogadták a hallgatók az olvasni-valót?

Megint csak azt kell mondanom, hogy akiktől visszajelzést kaptam, ők nagyon örültek neki és bizonyos értelemben lelki olvasmányként használják, mert ez nem olyan könyv, amit egyszerre végig lehet olvasni. Itt egyébként újra megjelent az a kihívás, ami az évek folyamán egy kissé foglalkoztatott, hogy valami látható alakot kell adni ezeknek a szövegeknek. Számomra is egyébként nagy öröm és nagyon megtisztelő, hogy Klesitz Piroska egyik rajzával a borítón ez a kötet így megjelenhetett.  

Ez a mostani utóbbi hároméves sorozat szintén megjelenik majd?

Kiadó még nem keresett ezzel kapcsolatban, de én is igyekezni fogok, hogy kiegészítsem, hiszen itt mindig kimarad egy-két vasárnap. Meglátjuk, én nagyon szívesen rendelkezésre bocsátom ezeket a szövegeket is.

Utódod a rádióban Janka Ferenc atya, akivel a Germanicumban együtt is tanultatok, igaz ő korábban kezdett. Biztos, hogy sok közös pont is összeköt benneteket. Hogyan fogadtad az őt ért felkérést?    

Nagyon örülök. Azt hiszem, ő egy kiváló prédikátor, kiváló igehirdető. Nagyon művelt, nagyon finomlelkű valaki, akinek a tudása és a lelkipásztori tapasztalata is sokrétű. Nagyon örülök, hogy ő veszi át ezt a szolgálatot. Biztos vagyok abban, hogy ő görögkatolikus háttérrel is rendelkezik, ő maga görögkatolikus pap, ugyanakkor a nyugat-európai filozófiai és teológiai hagyománynak is kiváló ismerője. Biztos, hogy teljesen más lesz az ő megszólalása és ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy nagyon gazdag anyagot fog tudni adni. Ami köztünk egy kicsit közös, és éppen a Germanikumban eltöltött idő miatt gondolom így, az a szentignáci lelkiségnek a hatása. Könnyen lehet, hogy olykor majd érezhető lesz a szavaiban.

Kedves Balázs! Marad a búcsúszó és a hála, amit nehéz belezsúfolni most egy mondatba, mindazt, amit mi hat éven keresztül kaptunk tőled. A te megbízható hűségedet, hiszen mindig pontosan, szépen elkészültél, hozzá a szép zenével, a gondosan kiválasztott képpel. Áldjon meg az Úr téged, és ezt az áldást a hívek, a hallgatók részéről is továbbítom, adjon neked sok örömet az Úr tanítói, lelkipásztori tevékenységedben! Reméljük, ha ismét Rómában jársz, akkor ismét mikrofonvégre keríthetünk téged. Köszönöm szépen!

Nagyon köszönöm ezt a lehetőséget is, és a Vatikáni Rádió szolgálatára is az Isten áldását kívánom.