Csodálkozás: Janka Ferenc atya elmélkedése az évközi 14. vasárnapra

A mai evangéliumban a názáretiek és Jézus is csodálkoznak. Induljunk most el ennek nyomán a csodálkozás titkának mélyebb értelme felé.

Szókratész, Platón Theaithétosz című dialógusában ezt mondja:

 „Főként a filozófus adottsága az, hogy csodálkozik; hiszen nincs is más forrása a filozófiának, mint éppen ez.”

Arisztotelész a Metafizikában pedig így ír:

„Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni… A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát…, mivel azért filozofál, hogy tudatlanságából kiszabaduljon.” (Metafizika 982b)

A szókratészi csodálkozás a valóság természetének mélyebb megismerésére irányul. Ennek –a számára– magától értetődő folytatása a helyes, majd az erényes cselekvés. Arisztotelész csodálkozása emellett már inkább a természet valóságára irányul. A kínzó apóriákból, kiúttalanságokból való szabadulás útja a természet törvényeinek feltérképezése. Évszázadokkal később ezt folytatva mondja majd Francis Bacon, hogy „a természetet csak neki engedelmeskedve győzhetjük le”.

Kant csodálattal kapcsolatos híres sorai a valóság természetén és a természet valóságán túl mutatnak. Az emberi természet realitásának a kicsinység és a nagyság feszültségben feltáruló lényegileg új mozzanatára hívja fel a figyelmet. A határtalanul nagy univerzumban az ember, állati teremtményként megsemmisítően jelentéktelen és kicsi. Személyisége, láthatatlan énje, intelligenciája miatt azonban végtelenre nyílóan értékes, mert ebben az erkölcsi törvény felfedi számára az állati jellegű léttől és az egész érzéki világtól független létet.

„Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal és tisztelettel, minél gyakrabban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.”

A Kant érvelése az erkölcsi törvény mellett a mai napig érvényes és elgondolkodtató. Már az antik logika felismerte, hogy „a lehetségesből nem következik a valóságos”. Vagyis az, hogy valami létrejöhet, megtörténhet vagy megsemmisülhet, abból nem tudhatjuk, hogy a folyamat végbemegy-e. Itt ennél is tovább lépünk. A „van”-ból nem következik önmagában a „kell”.  Amikor az ember felfedezi magában a „nekem ezt meg kell tennem” parancsát, akkor egy olyan eredeti elvet ismer fel, ami nem anyagi természetű, és ami meghaladja az állati ösztönkésztetések világát. Kant nem veszi át Szókratész etikai optimizmusát, amely szerint, ha tudom a jót, meg is teszem. Tudatában van annak, hogy az emberi hajlamok, amelyek a gyönyör keresésére és a fájdalom elkerülésére irányulnak, gyakran konfliktusba kerülnek a magasabb rendű értékekkel. Ezeket két kategorikus imperatívuszban, vagyis minden körülmények között, mindenkire vonatkozó erkölcsi parancsban összegzi. Az első, hogy az emberiességet mind önmagunkban, mind mindenki másban, célnak is, és sohasem csak puszta eszköznek tekintsük. A második pedig, hogy viselkedésünk vezérelve erkölcsileg csak akkor helyes, ha ez - egyetemes törvényként alkalmazva - mindenki javára lenne.

Az evangélikus Kant vallásossága nem csak abban nyilvánult meg, hogy le akarta rombolni a csak az empíriára, az érzékelésre alapuló tudomány gőgjét, hogy helyet készítsen a hitnek. Szerinte a szívünkbe vésett erkölcsi törvény valóságának feltétele, valamint az erényes életnek kijáró teljes boldogság garantálója is csak az Isten lehet.

A csodálkozás nyitottságán át így juthatunk a bölcselők gondolatai által közelebb a valóság természetéhez és a természet valóságához, az emberi természetbe írt erkölcsi törvényhez és az eszerinti cselekvéshez, majd mindezek feltételéhez Isten létezéséhez és általa az örök boldogsághoz.

Az eljutás lehetőségéből azonban sajnos nem következik sem az elérkezés ténylegessége, még kevésbé a beteljesedés szükségszerűsége. A mai evangéliumi szakasz is éppen ezt bizonyítja.

Már a názáretiek csodálkozása sem a bölcselők nyitottságával rokon. Itt a mindent eleve jobban tudók ostoba szűklátókörűségével találkozunk. Csodálkozásuk nem nyitottság, nem készség az új felfedezésére és a felismert igazságot örömteli életre váltó változásra. Meglepődésük felháborodás, elutasító megütközés és a változás lehetőségét kizáró megbotránkozás. A hitetlenségükön csodálkozó Jézust megdöbbenti a szeretettől elzárkózó emberi ridegség lehetősége. Mint ahogy ezzel ellenkezőleg, meglepi a szolgája gyógyulását kérő pogány százados alázata és szeretete, és elismerő dicsérettel csodálkozik rá rendkívüli istenhitére.

A „lehet”, a „van” és a „kell, hogy legyen” között feszül létezésünk csodája és dinamikája. Mindnyájan rácsodálkozhatunk erre. De a csodálkozás puszta lehetőségéből még nem következik valódi nyitottság, sem a hétköznapi vagy rendkívüli csodák észrevételére való érzékenység.

A hit ajándéka kell ahhoz, hogy Isten csodálatos művei áttetszővé váljanak Teremtőjük felé. A remény ajándéka kell, hogy a természet és emberi kapcsolataink sóhajtozása és vajúdása ne csalódással, hanem élettel legyen terhes. Végül szeretnünk kell, hogy a szentjeiben csodálatos Isten szeretetének csodája a mi életünkben is hatékony lehessen.