P. Szabó Ferenc új sorozata a teológus Ratzinger-XVI. Benedek pápáról. Első rész
Miként már megjelent könyveiben is, P. Szabó főleg arra világít rá, hogy – elődeihez hasonlóan - Ratzinger pápa is a II. Vatikáni zsinat korszerűsödési programját („aggiornamento”) tűzte ki céljául, keresve a középutat a konzervatív és progresszív szélsőségek között. P. Szabó azt is hangsúlyozza, hogy folytonosság van XVI. Benedek és Ferenc pápa alapvető tanítása között.
P. Szabó Ferenc SJ - Budapest
Első rész: A II. Vatikáni zsinat: kopernikuszi fordulat
A II. Vatikáni zsinat (1962–1965) kétségtelenül a „kopernikuszi fordulatot” jelentette az újkori egyház történetében. 1965-ben Yves Congar OP (1904-1995), a zsinati egyháztan egyik előkészítője, így jellemezte a Zsinat egyháztani „fordulatát”: „Átmentünk a túlnyomó részt jogi felfogástól a kegyelem ontológiai (léttani) elsőbbségéhez, a szisztéma uralkodó szerepétől a keresztény ember állításához; ami pedig Isten népe tekintélyi struktúráját illeti, jobban elismertük a római monarchia mellett a püspökök egyetemes testületének helyét, a helyi szervezetekét és az egyház (ecclesia= gyülekezet) közösség /communio/mivoltát.”
Az újabb nemzedék nem tudja felmérni az esemény jelentőségét, sem a Zsinat után kitört válság, az egyházon belüli fél évszázados kontesztálás hatásait, amelyet napjainkban is tapasztalunk. Utalok itt többek között a Lefebvre érseket követő tradicionalisták körüli vitákra, amelyek kapcsán éles támadásban részesítették XVI. Benedeket is. A jeles belga egyháztörténész, Roger Aubert szerint a történészek csak egy-két nemzedék után lesznek képesek felmérni a II. Vatikáni zsinat értékét és az azt követő válság horderejét. Egy másik történész, a német Hubert Jedin is hangsúlyozta 1979-ben, hogy egy évtized elteltével még lehetetlen felmérni a II. Vaticanum eredményeit: „Immáron bebizonyosodik, hogy ennek a zsinatnak jelentősebb hatása lesz az Egyház történetére, mint volt az I. Vatikáni zsinatnak, és kihatásait mindenképpen a Trentói zsinatéihoz lehet hasonlítani.”[1]
Az említett Yves Congar domonkos teológus, akinek fontos szerepe volt a zsinati egyháztan előkészítésében, majd a zsinati munkákban is, az 1968-as tekintélyi válság kirobbanása után már ezt írta: „Az Egyház a vihar közepette néz szembe ma jövőjével”. (Au milieu des orages.) Congar akkor feltörő lázongásban korunk civilizációs válságából eredeztette a belső egyházi válságot. Utalt az 1968-as diáklázadásokra, amelyek J. Ratzingert is megrázták Tübingenben.[2]
Továbbá VI. Pál Humanae vitae k. enciklikájának visszhangja is összefüggött a tekintély-válság kirobbanásával.[3] 1970-ben megjelent Hans Küng, (1928-2021) a kontesztálók hangadója Unfehlbar? (Tévedhetetlen?) című könyve, amely – éppen a Humanae vitae kapcsán - a pápai tévedhetetlenség kiterjesztésének erős kritikája volt, és nagy vitát váltott ki. Tíz évvel később a fokozódó kontesztálás egyik kifejezése volt az 1989. jan. 25-én közzétett ún. „Kölni nyilatkozat”, amelyet 163 nyugatnémet, svájci, osztrák, luxemburgi és holland teológiatanár írt alá. Ezek a Római Kúria (a pápa és a kongregációk) működését bírálták (püspökök kinevezése, nunciusok szerepe), továbbá azt a gyakorlatot, hogy a Hittani Kongregáció következetesen visszavonja vagy megtagadja a „kánoni megbízatást” olyan teológiai tanároktól, akik a hit és erkölcs kérdéseiben nem mindenben igazodnak a „római” teológiához. (Ismeretes, hogy ez történt Hans Küng tübingeni professzorral is.) De a nyilatkozat főleg a születésszabályozásról szóló pápai enciklika, a Humanae vitae tanítását bírálta. A nyilatkozat továbbgyűrűzött: francia és francia nyelvű belga és svájci teológusok (157-en) levelet intéztek Ratzinger bíboroshoz, aki 1981-től a Hittani Kongregáció prefektusa volt, és szolidaritást vállaltak a „Kölni nyilatkozatot” aláíró teológus kollégákkal.
A kontesztáló teológusok részben jogos követeléseire visszatérek, amikor Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa teológiáját elemzem. Látjuk majd, hogy a zsinat utáni belső egyházi válságról hasonló véleménye volt Henri de Lubac jezsuita zsinati teológusnak, majd bíborosnak, vagy Hans Urs von Balthasarnak, aki 1974-ben mélyrehatóan elemezte a „Róma-ellenes komplexust”. A tiltakozás továbbgyűrűzik és tart XVI. Bendek pápasága alatt is.
Ez a Róma-ellenes komplexus ugyan Luther óta mindig létezett, de a „protestáns” kritika kívülről érte az Egyházat. Ezzel szemben a II. Vatikáni zsinat utáni féktelen Róma-ellenes támadás belülről bomlasztja a hívők közösségét, amikor: előítélettel szemléli mindazt, ami a „maradi” Rómából jön, mert Róma elmaradt a teológiai és a szociológiai kutatások mögött stb. Ezek az egyoldalú kritikák az Egyházat csak intézménynek tekintik, és mellőzik isteni arculatát.
Velük ellentétben a Zsinat hangsúlyozta: „a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget (…) nem szabad két valóságnak tekintenünk, minthogy emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak .” (LG, 8) A Krisztus által alapított Egyházat, amely bűnösöket is magába foglal, a feltámadt Krisztus Lelke élteti: a bírálható struktúra, jogrend, hierarchikus szerkezet mélyén az isteni élet bontakozik ki.
Az új tehát a mai kemény kritikákban az, hogy az egyházon belülről jönnek a támadások progresszív és konzervatív köröktől egyaránt. Ratzinger/Benedek pápa a két szélsőség között igyekszik a középúton haladni. Ezzel szemben a konzervatívok táborába sorolta a pápát Hans Küng Visszaemlékezéseiben és barátja, Hermann Häring is, akinek Im Names des Herrn, Az Úr nevében c. könyvéhez Küng írt előszót.[4]
Sorozatomban igyekszem választ adni erre a kérdésre: Vajon Joseph Ratzinger az a „reakciós”, „restaurátor” teológus, „főinkvizítor”, „páncélbíboros” lenne, akit pápává választása után is így titulált a liberális vagy baloldali média, sőt az egyházon belül is néhány magát kereszténynek tartó, nem éppen az Egyházat építő újságíró? Főleg erős és állandók voltak a német média állandó támadásai; ebben a volt tübingeni kolléga, Hans Küng járt az élen.
XVI. Benedek pápa a kritikák és támadások kereszttüzében igyekezett hűségesen teljesíteni péteri szolgálatát: viharban kellett kormányoznia az Egyház bárkáját. Ezt a bibliai képet az emeritus pápa felidézte lemondása után az utolsó általános fogadáson, mintegy tömör mérleget készítve péteri szolgálatáról. E homíliából idézek:
„Úgy éreztem magam, mint Szent Péter az apostolokkal a bárkában a Galileai-tavon: Az Úr olyan sok napfényes és könnyű szellővel kísért napot ajándékozott nekünk, amikor bőséges volt a halfogás; voltak olyan pillanatok is, amelyekben a vizek háborogtak és ellenszél fújt, csakúgy, mint az egyház egész történelmében és úgy tűnt, hogy az Úr alszik. De mindig tudtam, hogy abban a hajóban jelen van az Úr és mindig tudtam, hogy az egyház hajója nem az enyém, nem a miénk, hanem az övé és nem hagyja, hogy elmerüljön; Ő az, aki kormányozza a hajót, természetesen az ő általa kiválasztott emberek révén is, mert ő akarta így. Ez a múltban is bizonyosság volt és ma is az, amelyet semmi nem homályosíthat el. - Ezért ma szívem telve van hálával Isten iránt, mert soha nem vonta meg az egyház egészétől és tőlem sem vigaszát, világosságát, szeretetét”.[5]
[1] Vö. Jan Grootaers, De Vatican II à Jean-Paul II, Centurion, Paris, 1981, 5-13.
[2] Erről bővebben P. Seewald az utolsó interjúban. Benedek pápa mérsékli Küng véleményét, aki szerint ő (Ratzinger professzor) Tübingenben „traumaként” élte meg az 1968-as diáklázadást.
[3] Vö. Szabó F.erenc SJ: Viharban. Egyházunk az ezredforduló után. (Új Ember, 2021, II. fejezet. Itt ismertetem a Humanae vitae körüli vitákat is.
[4]H. Küng első Emlékiratairól Nemeshegyi Péter SJ írt rokonszenves ismertetést 2008-ban: Mérleg 44 (2008) 3, 333-34. Hans Küng (1928-2021) halála után Balogh Vilmos öt részes ismertetésben méltatta a teológus életművét: Visszaemlékezések öt kötet, Összes művek 24 kötet.
[5] Ugyanezt a bibliai képet idézte fel utóda, Ferenc pápa is, akinek szolgálata idején még erősödött a vihar a világválság, a pandémia és az Egyház belső egységét megbontó szélsőségek miatt. Emlékezetes marad az a megrendítő történelmi óra: 2020. március 27-én este Ferenc pápa a pandémia kellős közepén, a kihalt Szent Péter téren - egyedül, esőben – felidézte a vihart lecsendesítő Jézus evangéliumi jelenetét (Mk 4, 35-41): a pusztító természeti csapástól megrémült világért és a belső válságtól már-már merülő egyház-hajóért, a szabadulásért könyörgött a kereszten meghalt és feltámadt Úrhoz, aki Lelkével Egyházában láthatatlanul működik.