„Próbatétel” – Janka Ferenc atya elmélkedése nagyböjt első vasárnapjára

Megszoktuk, hogy Jézus negyven napos pusztai böjtjét követő eseményeket Jézus megkísértésének történeteként gondoljuk el.  Így eleve vallási és erkölcsi összefüggésbe helyezzük azt, ahol Isten és a Sátán küzdelmét, a hit és a hitetlenség, a jó és a rossz közötti választást drámáját majd Isten, a hívő bizalom és a jó győzelmét értsük alatta.

Ezzel szemben már az események kezdete is szokatlan. Hiszen Jézust – rögtön a keresztelkedése után – a Lélek vezeti a pusztába, mégpedig azért, hogy a Sátán próbára tegye. A görög πειράζω (peiradzó) szó első jelentése ugyanis a próbára tesz és csak a második a (meg)kísért. Ezek a próbatételek pedig nemcsak Jézuséi, hanem emberi létezésünk alapvető kihívásai. Az első az éhség és a kenyér dilemmája. A második a teljességgel Istenre hagyatkozó bizalom és az oktalan, istenkísértő vakmerőség feszültsége. A harmadik a hatalom és a gazdagság értelmének és rendeltetésének a konfliktusa.

Az éhség és a kenyér kérdésében a próbatétel valódi lényege nem a kövek kenyérré változtatásának kérése, hanem az, hogy – a Sátán szándéka szerint – Jézusnak saját istenfiúsága igazolására és csak a saját éhsége csillapítására kellett volna „szót fogadnia”.

Isten mannát adott a pusztában vándorló népének. Jézus képes volt megsokasítani az öt ill. a hét kenyeret és három meg ötezer embert jóllakatni vele. Imádságában arra tanított bennünket, hogy mennyei Atyánktól kérjük a mindennapi kenyeret. A hálaadással megtört eucharisztikus kenyeret végül saját testének, jelenlétének hordozójává tette, hogy az élet kenyerével tápláljon minket.

Jézus tudta, hogy a mindennapi kenyér és az Isten Igéje utáni éhség meg a belőlük fakadó élet nemcsak a tisztes megélhetés rendjébe illeszkedik, hanem az üdvösséget is szolgálja. De azt is tudta, hogy aki az élet próbatételein a Kísértőnek bizonygatja saját kiválóságát és csak testi szükségleteinek kielégítésére, jólétének gyarapítására használja minden erejét, az elbukik, annak a szíve kővé dermed.

A teljességgel Istenre hagyatkozó bizalom és az oktalan vakmerőség próbájában is helytáll az Üdvözítő. Nincs szüksége arra, sem most a pusztában, sem a kezdeti lelkesedés után egyre több elpártoló követő láttán, sem a Getszemáni kertben szétfutó tanítványok okán, sem végső agóniájában a kereszten, hogy Atyjára hagyatkozó végtelen bizalmát látványosan, akárki előtt demonstrálja. Távol áll tőle minden szemfényvesztő attrakció. Csodáit az emberek szenvedésének megszüntetésére, bűneik megbocsátására, Istennel való kapcsolatuk kiteljesedésére teszi. Mivel tudja, hogy a jótettek is félreérthetők és az emberek hajlamosak csak a saját pillanatnyi szükségleteik és érdekeik horizontján mozogni, ezért sokáig titoktartást kér. Feltámadása után is csak azoknak jelenik meg, akik szeretették és akiket erre érdemesnek tartott. Atyjába vetett bizalmát tanítványaira hagyja, hogy éljenek vele és benne. Aki megmarad ebben a ragaszkodásban, az nem kér látványos igazolást, földhözragadt bölcsességet és csodajeleket, az nem kísérti Urát és Istenét.  Aki a bizalom és a vakmerőség dilemmájában helytáll, azt Isten angyalai hordozzák és nem üti kőbe a lábát. Aki elbukik, az maga lesz a botrány köve és a botlás sziklája.

A harmadik próbatétel a hatalom és a gazdagság értelmére és rendeltetésére vonatkozik. A Sátán az evilági hatalom és gazdagság ígéretével teszi próbára az Emberfiát és bennünket is, hiszen a birtoklás, elismerés és a hatalom vágya bennünket is kísér és kísért. Jálics Ferenc a szemlélődő lelkigyakorlatról írt könyvében éleslátóan különbözteti meg ezek énközpontú, altruista, vagyis embertárscentrikus és istenközpontú megélésének lehetőségét.

Az énközpontú birtoklási vágy azt szeretné, hogy minden az övé legyen. Az embertársa figyelő már tud ajándékozni, az Istenre irányuló személy pedig egész önmagát ajándékozza Istennek.

A dicséretben az egoista arra vágyik, hogy mindenki őt dicsérje és ismerje el. A másikra személyként tekintő ember már képes a dicséretre, a hívő lélek öröme pedig Isten dicsérete és imádata.

A saját hatalmához kötődő ember jelszava ez: legyen meg mindenben az én akaratom. Tettei saját céljait szolgálják. A másik személyi méltóságát tisztelő ember jószívvel tudja azt is mondani, hogy legyen meg az, amit te szeretnél. Hajlandó a másik érdekében is erőfeszítést tenni. Az Istent szerető ember pedig így imádkozik: legyen meg a Te akaratod. Élete pedig Isten és a felebarát szolgálatában teljesedik ki. 

Isten szegénykéinek kincse és gazdagsága a mennyben van. Isten szolgái szabadok a saját szeszélyeiktől és e világ fejedelmeitől való függőségektől. Az Isten dicsőségét hirdetők maguk válnak Isten dicsőségévé, mert a szeretetben kiteljesedő örök élet részesei.

A Jézust a pusztába kísérő Lélek létünk és életünk próbatételeiben bennünket sem hagy el. Ezért imádkozzuk a Miatyánkban, hogy ne vigy minket a kísértésbe, aminek valódi értelme, hogy ne engedd, hogy próbatétel-életünket elbukjuk, hanem szabadíts meg minket a Gonosztól. Mert nem az enyém, vagy a miénk, hanem Istené az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.