A szabadulás útja: Sajgó Balázs atya elmélkedése Advent 2. vasárnapjára
Advent második vasárnapján Izajás próféta a fogságban élő népet vigasztalja. Prófétai mély látásával nemcsak a babiloni fogságból való megszabadulást vetíti előre, hanem a lelki bezártságból való kiszabadulást is, amely az Istentől való eltávolodás következménye.
Ahogy Istent kizárom, magamat bezárom. Ez a bezártság gyorsan bekötöz, így már nem tudok közeledni Istenhez és másokhoz sem, mert nem látom Őt és magamat sem. Eltávolodom magamtól. Egyre jobban elhomályosodik látásom és magam körül forgok, mert elveszítettem a Középpontot, Aki egyedül képes engem megszabadítani magamtól!
A szabadulás útja belső út, amely kifelé is meglátszik.
Ezt az utat azonban nem járhatom egyedül. Azzal a beismeréssel kezdődik, hogy Akit kizártam, most megkérem, hogy vezessen újra. Nem vagyok elég magamnak!
Ez az út a pusztán vezet át. Szívesebben választanám a kényelmesebb és könnyebb utat, de nem kerülhetem meg a magányosság földjét, az őszinte bűnbánat helyét. A pusztán csak úgy tudok átmenni, ha fájdalmas egyedüllétemben megtapasztalom a bennem lüktető Létet, Aki biztat: nem vagy egyedül. A magány nem vagány – az egyedüllétben azonban benne van a LÉT!
Az Úr ösvénye a sivatagon visz át. A sivatagban minden látszik, nem hazudhatok többé magamnak, mert ha ezt teszem, még hosszabb lesz az út.
Ha őszinte vagyok magammal, meglátom azokat a völgyeket is magamban, amelyeket fel kell töltenem az Úrral: megkérem, hogy a bennem levő űrt Ő töltse be és ne dolgokkal és emberekkel pótoljam! Megkérem, hogy segítsen sebeim orvoslásában.
A hegyeket és halmok elhordása azt jelenti, hogy az Ő segítségével lehántok magamról mindent, ami fölösleges, fokozatosan megszabadulok a gőgtől, a hiúságtól, a beképzeltségtől, az elbizakodottságtól és önzéstől.
Az egyenetlen egyre egyenesebb lesz, a hegyek orma és a völgyek mélye egy szintbe kerül - vagyis egyre inkább megteremtődik a belső egyensúly, a belső béke, amelyben megízlelem az üdvösség állapotát.
A puszta a Szentírásban tehát a lélek magányát, az elmélyülést, a magamba vonulás csendes óráit is jelenti. Isten szava csak a csendben válik hallhatóvá és érthetővé! Ha meghallom az isteni Szót, akkor az már nem maradhat a szívbe zárva, hanem „szerető kényszerrel” indít mások felé!
Ezt teszi Keresztelő Szent János is, akiről azt olvassuk, hogy miután eljutott hozzá Isten szava a pusztában, „ő bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára” (Lk 3, 3). A pusztától a Jordánig és vissza – ez a keresztény lelki élet dinamikája, dialektikája. A pusztámtól – ahova küld és onnan vissza. Advent a lelki puszta időszaka, a csendes, elmélyült Istenvárás pusztája. Ne féljek Tőle!
