Az Atya hangja: Sajgó Balázs atya elmélkedése Urunk megkeresztelkedése ünnepére

Egy cikkben olvastam egy repülőn utazó ember érdekes élményét. Arra lett figyelmes, hogy mögötte valaki hangos nevetésben tört ki. Elég rázós útjuk volt, sokszor légörvénybe keveredtek, így nem igazán volt humorosnak nevezhető a helyzet. Mégis valaki nagyon jól szórakozott, rajta kívül senki más, csak ő. Végül emberünk hátrafordult, hogy megnézze, mi olyan vicces. Akkor értette meg a helyzetet, ugyanis a fiatalember fejhallgatót viselt és minden bizonnyal humoristát nézett, vagy hallgatott. Mivel ő hallotta azt, amit a többiek nem, ezért másként is viselkedett, mint ők.

Ugyanez érvényes Jézusra is, mielőtt elkezdi nyilvános működését.

Mivel Ő hallotta, amit mások nem, másképpen viselkedett, mint a körülötte élők. Ismerjük a történetet, amikor mindenki a vakon született miatt aggódott? Jézus másképpen közelítette meg a vakon született ember helyzetét, mert valahogyan tudta, hogy ez a vakság Isten dicsőségét fogja szolgálni (János 9:3). Ugyanúgy nyilvánult meg barátjának, Lázárnak halálakor is. Ahelyett, hogy barátja betegágyához rohant volna, ezt mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” (János 11:4). Jézus hallott valamit, amit senki más.

Jézus megkeresztelkedésének történetéből nagyon egyértelműen világlik ki, hogy Jézus hallotta a Hangot: Te vagy az én szeretett fiam, Benned telik kedvem! Bensőséges kapcsolata volt az Atyával, töretlen közösséget ápolt Vele a Szentlélekben. Ezt a hangot magában ápolta, őrizte, hordozta. Szüntelenül figyelt rá – ez a töretlen kapcsolat titka.

Ezt kéri tőlem is, hiszen az én megkeresztelkedésemkor is elhangzott ez a hang. Hallottam, csak nem emlékszem. Ami viszont elhangzott, azt felidézhetem újra meg újra.

Sőt, meg is szólal, ha eleget időzöm a Csendben.

Nem szabad elfelednem, hogy Jézus pusztai vándorlása, tehát negyven napos csendje után történik megkeresztelkedése, amikor az Atya hangját hallja. Ahhoz, hogy Istennel való kapcsolatom helyreálljon, meg kell teremtenem a Csendet, hogy abban megszólaljon a Hang, ami csak az enyém, és amelyet csak és kizárólag én érthetek meg, hiszen az személyre szóló.

Egy nagyon érdekes példát ennek szemléltetésére Max Lucado, amerikai írónál olvastam, aki elmesélte, hogy amíg Brazíliában éltek, előfordult, hogy tolmácsolnia kellett, amikor vendégelőadó érkezett. A hallgatóság előtt állt az előadó, a magával hozott üzenettel, ő pedig mellette volt, nyelvi tudással felszerelve.

Az volt a feladata, hogy az előadó üzenetét közvetítse a hallgatóságnak. Megtett minden tőle telhetőt, hogy az előadó mondandója megfelelően átmenjen rajta keresztül. Nem tehetett hozzá és nem vehetett el az üzenetéből. Amikor az előadó gesztikulált, ő is gesztikulált. Amikor felemelte a hangját, ő is azt tette. Amikor halkabban beszélt, ő is halkabban beszélt.

Amikor Jézus a földön járt, folyton Istent „tolmácsolta”. Mindenben követte a Mennyei Atyát. Annyira szinkronban volt az Atyával, hogy bátran kijelenthette: „Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van” (János 14:11). Igen, mert hallotta a Hangot és követte azt!  

Az Atya ugyanerre vágyik velünk kapcsolatban is! Pál azt mondja: „Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez” (Róma 8:29). Isten úgy szeret, ahogy vagyok, de túlságosan szeret ahhoz, hogy így hagyjon. Azt akarja, hogy olyan legyek, mint a Fia; ugyanarra a bensőséges közösségre vágyik velem, mint a Fiával. Jó hír ez az új esztendőre!