„Engem a Jóisten anyának teremtett” – 98 éves Édesanyját köszönti Vértesaljai László
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Gyermekeként a címbéli vallomást – ebben a formában – ugyan én faragtam, de a lényeg Tőle ered, s hozzá forrásként életem egy pontján megjött a „tanú” is. 1972 őszén Hódmezővásárhelyen katonáskodtam és egyik kimenőm során a szomszédos Tápén meglátogattam „Jutka nénit”, Édesanyám fiatalkori barátnőjét, akivel együtt jártak Budán Tanítóképzőbe. A Tisza partján sétálgatva kart karba öltve beszélgettünk, ami kioldotta belőle egy másik folyópart ugyancsak karöltős beszélgetésének az emlékét: „Tudod, amikor egyik délután Anyukáddal a Duna-parti Halász-bástyán sétálgattunk, ő egyszer csak váratlanul hozzám fordult, komolyan rám nézett és ünnepélyesen így szólt: «Te, Jutka, én úgy érzem, hogy a Jóisten engem arra választott ki, hogy sok gyermek édesanyja legyek…»”.
Emlékszem, hogy ez a „Hírvétel” egyfajta Angyali üdvözletként ért engem, forrón megöleltem Jutka nénit és nagyon boldog voltam. Soha nem volt kétségem, hogy szüleink „akartak” bennünket, ám ez a vallomás megerősítette a tapasztalatomat, amit testvéreim nevében is nyugodtan fogalmazhatok így: „Egyikőnk sem született véletlenül, hanem Szüleink gyermekszeretetének megtestesülése vagyunk”.
Édesanyánk aztán a lánykori vallomása jegyében tíz gyermeknek adott életet, közülük ketten-ketten ikrek. Nekem a család ősképéhez most is sok ágy és egy nagy tölgyfa étkezőasztal tartozik, s körötte a Szüleim mellett bátyáim, nővéreim és a kisebb testvéreim. A mi kicsi Nagycsaládunk!
A Szentírás egyik alapigazságáról, a Tízparancsolat negyedik, a második tábla kezdő isteni rendeléséről szóló „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj…” (Kiv 20,12) parancs legjobb magyarázatát Édesanyámtól kaptam. Finom, tapintatos, hűséges és gondoskodó szeretettel tisztelte Szüleit. Hogy nekünk milyennek is kellene lennünk Őiránta és Édesapánk iránt, azt a Mama példáján láttuk és aztán – ahogy szépen, a maguk medrében jöttek az évek – bele is nőttünk ebbe a szülő-tisztelő gyermeki szeretetébe. Mamikánk ma már nem olyan sudáran magas, mint fiatalasszony korában volt, de most is éppúgy „felnézünk rá”!
Hogyan is érte meg ezt a szép kort? – kérdezhetnéd. Azért, mert „úgy” szerette a Szüleit, hogy azt mi is láttuk és most nekünk is ez lett iránta – mintegy viszonzásképpen – a legszentebb kötelességünk. Próbáltuk és máig törekszünk rá, hogy visszaadjuk Neki, amit Ő a Szüleinek és persze, amit nekünk is adott. A Biblia Istenének igazsága így kerekedik ki, amikor az egy család életében fényes igazolást nyer. Ez a „fölfelé szeretet” nem tud nem visszatérülni! Körüljár és a helyére kerül. Ez az Élet Istentől akart szent Rendje!
De szeretnék még szólni arról a hozzánk elérő anyai szeretetéről, melynek forrása 1948-ban nyílott meg testében-lelkében, amikor világra hozta első gyermekét. Engedjétek meg, hogy erről egészen személyes hangon valljak. Kisgyerekkorunkban Édesanyánk mindig egyenként ébresztett bennünket. Csendesen az ágyunk szélére ült és addig puszilgatott, míg fel nem ébredtünk, aztán továbblépett a következő gyermekéhez. Aki világra ébred az édesanyja puszijával, annak nyert napja van. Fölötte a legdrágább arc, aztán cirógatás és puszi! És ebben felnőni, az nagy kegyelmi ajándék, benne egy eleve jóra hangolt élet tág lehetőségével!
Ez a gyermekkori kapcsolat – Isten kegyelméből – valamiképp ma is él, csak egy kicsit fordítva, bár a lényeg ugyanaz. Nyaranta a nyári szabadságomat együtt töltjük ketten, ugyanazon Antaltelepen (Fövenyesen), ahol kislányként felnőtt és ahol a háború utáni kitelepítés jegyében életem első öt évét töltöttem én is a testvéreimmel együtt. Minthogy a napomat reggelente hatkor egy kiadós úszással kezdem a házunktól három percre eső Balatonban, hazatérve a tisztálkodás után – úgy hét óra tájt – csendben kinyitom a szobája ajtaját és lábujjhegyen hozzámegyek. Úgy kap tőlem a homlokára egy puszit, mint ahogy én kaphattam annak idején. A válasz sem marad el, mert az anya még álmában is megérzi a fiát és Édesanyám ilyenkor elmosolyodik.
S hogy mi a folytatás? Hát a legszebb dolog! Nyolc órakor megszólal a csengő a Páduai Szent Antal kápolnában és kezdődik a szentmisém, majd utána otthon reggeli a teraszon a mogyorófa árnyékában...
És még egy rövidke szó a Mama legszebb karácsonyi ajándékáról. Együtt látogatták meg alig pár napja Mary nővérem és egész családja, lányaival és azok gyermekeivel, vagyis a dédunokákkal. Ezek egyike, a nyáron házasodott Johanna hozta az örömhírt: Mamszi, fogadd szeretettel a bennem lakó első ükunokádat…! Íme, az Anyának a Dédunokájába öntött szíve!
Édes jó Uram! Köszönöm Testvéreim és egész Családunk nevében Édesanyánkat, a Mamit, a Dédit és most már lassanként – hogyan is kell mondani? – az Ükmamát, akit Te ajándékoztál nekünk. Add, hogy derűs szívvel és jó egészségben legyen továbbra is köztünk, mi pedig ötödíziglen is tudjunk együtt élni azzal a szent örökséggel, aki Ő maga, a te kedves Mária lányod, a mi 98 éves Édesanyánk! Légy áldott, ámen!
