Istenarc: Sajgó Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapra

Teljesen tudatában vagyok, hogy a nagyböjti szent időszaknak több meghatározása is van. Elmúlt héten belső útnak neveztem, amelyen – Istennel járva – megismerhetem Őt és az Ő fényében helyesen ismerhetem meg magamat is. Ezen a belső úton, vagy az Istennel együtt végzett „önismereti képzésen” fokozatosan megtisztulnak a Róla alkotott korábbi képek és elképzelések – és ezzel párhuzamosan tisztábban látom, láthatom meg a másik ember arcát és saját arcomat is. Ez a belső munka nem ér véget – nem érhet véget! – a földi életben. Ezért a szent időszak sűrű foglalata az emberi életútnak.

Megteszem a magam részét, elindulok, ahogy Ábrahám is tette – isteni hangtól ösztönözve. Elhagyom a régi énemet és életemet, hogy megtaláljak egy újat. Segítséget kérek Istentől, hogy egyre tisztábban lássak. Segítség! – kiáltom sokszor magamban, máskor hangosan – és segít az Ég.

Henri Boulad SJ egyik beszámolójában leírja, hogy szerzetes-papi hivatását nagyon fiatalon, 16 évesen kapta. Volt két hitetlen nagybátyja, akik fiatal korukban a legjobbak közé tartoztak a kairói jezsuita iskolában, de ateisták lettek. Ezek kételkedni kezdtek fiatal kisöccsük hivatásában és próbálták meggyőzni őt, hogy túl korai döntésében nincs semmi garancia és talán tíz év múlva meg fogja bánni. "Ez lehet, hogy így lesz" - mondta nekik az ifjú Henri - "de azt most biztosan tudom, hogy be kell lépnem a Rendbe." "Garancia nélkül is tudtam, hogy kockázat volt, - írja magáról Boulad - ami azonban világos volt számomra az az, hogy megláttam egy csillagot az égen és világos volt számomra, hogy ez az én utam. A csillag és közöttem lehet, hogy hegyek vannak, óceánok és szakadékok léteznek, nem tudom, de láttam, és azt mondtam: Követni akarom ezt a csillagot. A hogyan nem számít, a csillag a fontos. Olyan sok ember van, aki mindig azt kérdezi: Hogyan, hogyan, hogyan? Pedig nincs is csillag előttük…".

Az engem felülmúló személyes Isten felemel, amikor megtorpanok a sötétben és nem látom a csillagot, amelynek hatására egykor elindultam.

Ábrahám is vakon követi az utasításokat, még egyetlen fiát is feláldozná, amikor világossá válik számára, hogy Isten nem ezt az áldozatot kéri tőle, ahogy a környező népek istenei kérik. Ábrahám istenképe tisztul.

Megérti azt, ami az Újszövetség istenképében számomra már világos lehet, Jézusnak köszönhetően: Isten nem öli meg a fiát sem. Jézus, a Fiú önként és teljesen szabadon adja oda életét és mutatja meg az önátadás útját. A lemondás, az áldozat értelme ugyanis az, hogy beleviszem magamat, önként és szabadon. Ez az isteni megváltás útja. Jézus azért ilyen, mert Atyja is ilyen: önmagát adja!

A próbatételben tehát Isten nem elvenni akar valamit, hanem adni, éspedig önmagát. A próbatétel minden esetben Istenhez és a világhoz való viszonyomat tisztázza. Aki valóban Istené, azt a próbatétel nem szakítja el Tőle, hanem még jobban hozzáköti. Ebben is segíthet a nagyböjti szentidőszak.

A szenvedést, a megpróbáltatást csak az tudja elviselni, aki tudja, hogy megdicsőülés is van. Csakis így van értelme a kockázatok vállalásának, annak a hitnek, amely a lehetetlenben hisz. Mert minden lehetséges annak, aki hisz. Mindaz, ami lehetetlennek tűnik - létezik és megvalósul. Ahogy valahol olvastam: nem szabad eldobni a vasúti jegyet, amikor alagútba visz a vonat, mert majd kijön a másik végén.

A megpróbáltatás sötétségéből mindig felragyog a világosság, ha tudom: nem vagyok egyedül. Ez a hit tudása. Nemcsak információként tudom, hanem át is engedem az irányítást Neki. Teszem ezt nem feladva, hanem átadva önmagamat. Így ragyog fel a fény. A nagyböjtben is.

Ha elhiszem, hogy mi vár rám, pontosabban ki vár rám, amit Jézus magából az apostoloknak megmutat, akkor könnyebb lesz a kitartás, állhatatosabb tudok maradni és így szép életet élhetek – a szenvedések mellett és ellenére is!

Átadom az irányítást?