Megdicsőülés: Sajgó Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 5. vasárnapjára

„Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12, 23)

Mi is ez a megdicsőülés? Egyetlen szóval nem igazán érthető, inkább a következő szavakkal és fogalmakkal írom körül: a megdicsőülés Isten dicsőségében való részesedés, Isten színe látása, a mennyország állapota, az Istennel való egység megélése. Mindehhez még csak meg sem kell halni fizikai értelemben, hiszen az Istennel való bensőséges együttlét boldogság állapotot szül már e földi életben.

Amikor János evangélista a búzaszem haláláról beszél, akkor arra az önátadásra gondol, amely önző énünknek meghalását jelenti. Ez pedig szenvedés nélkül nem megy, a szenvedésen keresztül vezet az út a megdicsőülésbe, a belső boldogság állapotába. A megdicsőülés felé, Isten életében való részesedés felé haladunk mindannyian. Vágyunk Vele találkozni, Vele lenni, de ez nincs meghalás nélkül. Ez a fajta meghalás a Krisztus-követés útja, ahogy olvassuk: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is” – Jn 12,26

Egy révész a csónakján vitt át egy tudóst a túlsó partra. A tudós nagyon gőgös ember volt, így hát az utazást arra használta fel, hogy megalázza az egyszerű, kérges kezű révészt, a következő kérdéseket téve fel neki:

- Tanult számtant?

- Nem – válaszolta a révész.

- Akkor életének negyedrészét elveszítette – okoskodott a tudós.

- Tanult természettant?

- Nem – hangzott ismét a révész válasza.

- Akkor életének második negyedrészét is elveszítette.

- Tanult csillagászatot?

- Nem.

- Akkor életének harmadik negyedrészét is elveszítette.

Ebben a pillanatban vették észre, hogy a csónak léket kapott, és folyt be a víz. Most a lenézett és megalázott révész tette fel a kérdést:

- Tud úszni?

- Nem – felelte ijedten a gőgös tudós.

Akkor életének mind a négy negyedrészét elveszíti, hacsak belém nem kapaszkodik – bíztatta a révész.

Ha Krisztust követem, Őbelé kapaszkodom, akkor haladok az Istennel való egység, a megdicsőülés felé. Ez pedig szakaszokban történik: önerő, középszerű élet, misztika.

A nagyböjt időszaka is erre a belső útra akarja irányítani figyelmünket: amíg az ember a maga erejéből akar Istenhez eljutni, addig nem jön meg a kívánt eredmény!

Aztán ezért kétfelé kezd sántikálni, és csak kifelé éli a vallásosságot, „kifelé él” – hogy lássák, „kétfelé sántikál”!

A kegyelem pillanata akkor érkezik el, amikor valamilyen formában találkozik az ember a szenvedő Jézussal! Ez egy belső érintés, amikor hirtelen minden megváltozik. A hétköznapi misztika az, amikor nem lebegsz, hanem élsz. A valóságban, feltűnés nélkül. Ez a titok. És a misztika ennek a titoknak a tudása! Belső boldogságról van szó, hiszen a boldogság belül van.

Mi is válhatunk hétköznapi misztikussá. Éljünk a Mában (a Jelenre figyelve!) és ne a Mának! Akkor elkezdődik egy átalakulás, egy belső változás. A szenvedések ellenére és azokkal együtt is haladunk Isten felé a Krisztus követésben, a meghalásokban, a szenvedésben – így egyre inkább részesedünk az isteni dicsőségben!