Jó Krisztushoz tartozni és az egyház középpontjában lenni: Interjú Veres András püspökkel a nemzeti zarándoklatról
Gedő Ágnes - Vatikán
– Azt hiszem, elérkeztünk a magyar nemzeti zarándoklat csúcspontjához, hiszen nemrég tartotta meg Ferenc pápa az audienciát a mintegy ezerkétszáz zarándoknak. Milyen érzések vannak most Püspök atya szívében?
– Nagy öröm, hogy ennyien vagyunk, hiszen amikor októberben elkezdtük szervezni ezt a zarándoklatot a Szentatya engedélyével, akkor az apostoli ház felelős tisztségviselője azt kérdezte, hogy leszünk-e négyszázan. Mert ha négyszázan leszünk, akkor a Kelemen teremben elférünk, de ha annál többen leszünk, akkor a VI. Pál terembe kell menni. Akkor bátortalanul mondtam:
Nézze, most fogjuk elkezdeni a szervezést, de biztosíthatom arról, hogy legalább kétszer, ha nem háromszor annyian lesznek, mint amennyit ön sejt.”
És beigazolódott: az ezerkétszáz pont a háromszorosa a négyszáznak, úgyhogy azt gondolom, hogy csak öröm lehet a szívünkben, hogy ennyien eljöttek erre a zarándoklatra. A Szentatya szemmel láthatóan örült ennek a találkozásnak. Amikor októberben felvetettem ezt a kérést, akkor is lelkesen fogadta, és most a beszédében visszaigazolta, hogy az a lelkesedés, a magyarországi látogatásának emléke elevenen él benne, és a magyar híveket nagy-nagy örömmel köszöntötte. Azt gondolom, hogy ez a Szent Péter utódához való hűségünknek egy olyan megerősítő eseménye tudott lenni, amelyre szükségünk van ebben a mai világban. És ahogy ő fejezte ki a végén, erősítsük érte az imádságokat, mert mondta, hogy ne ellene, érte imádkozzunk.
– Igen, mindig szüksége van Péter utódának is az imákra. Az ő látogatása óta eltelt egy esztendő. Ez talán elég idő arra, hogy az ember mérleget vonjon, vajon mik azok a gyümölcsök, amelyek beértek, és melyek azok, amik még be fognak érni az apostoli látogatás nyomán.
– Sok évtized papi szolgálata után azt biztosan merem állítani, hogy a lelki gyümölcsök lassabban érnek be, mint a fizikális dolgok. De amire a visszajelzésekből következtetni lehet: mindenki megértette azt, hogyaz Egyháznak a béke útján és a jézusi úton kell haladnia.
És mi, magyarok egy olyan sajátos geopolitikai helyzetben vagyunk – és a Katolikus Egyház révén még erősebb ez a helyzetünk –, hogy Kelet és Nyugat között összekötő híd legyünk. Emlékezzünk rá, a Szentatya egy évvel ezelőtt is, de most is hivatkozott arra, hogy Budapest a hidak városa, tehát Kelet és Nyugat összekötése a mi feladatunk. De azt gondolom, hogy most konkrétan a mai helyzetben mindenféleképpen nagyon fontos a béke mellett való kiállásunk – a Szentatya mostani beszédében is erre külön kitért.
– Veres András püspök úr mutatta be az első zarándoknapon, kedden a Lateráni Szent János-székesegyházban a szentmisét. Én akkor kicsit kihúztam magam, hiszen a pápa itt szokott a római papsággal találkozni, és ez az egyik legfontosabb templom Rómában. Akkor a püspök atya úgy fogalmazott – idézve egy sírfeliratról –, hogy Róma kicsit mindannyiunk hazája. Vajon ezt a sok zarándok most átélhette-e?
– Én nagyon szeretném, hiszen a beszédemben is azért utaltam Lászai Jánosnak erre a sírfeliratára a 16. századból, mert ez mindig büszkeséggel töltött el, ahányszor a Santo Stefano Rotondo templomban jártam, és mint a Német–Magyar Kollégium diákja gyakran megfordultam ott. Mindig büszkeséggel mutattam a németeknek, osztrákoknak, hogy nézzék, a 16. században egy magyar honfitársunk, aki a magyar gyóntató volt itt Rómában, egy ilyen emléket hagyott maga után.
Mert azt hiszem, hogy hitünk alapján, a Katolikus Egyházhoz való tartozásunk alapján Róma valóban mindnyájunk otthona, és szerettem volna beszédemmel megerősíteni ezt az érzést, hiszen itt van Egyházunk központja, itt vannak az apostolok, a vértanúk sírjai, ahová igyekeztünk néhány helyre ellátogatni; illetve, ami szintén fontos, hogy Szent Péter mai utódát itt köszönthettük, aki abban a megtiszteltetésben részesített bennünket, hogy nem a szerdai általános kihallgatás mellett, után, előtte, hanem egy külön kihallgatáson fogadott bennünket a VI. Pál teremben. Azt gondolom, hogy ennél nagyobb megbecsülést nem kaphattunk volna.
– Elég, ha arra gondolunk, hogy kétszer is ellátogatott Magyarországra, bár az egyik nyilván egy nemzetközi esemény volt, de mégiscsak vendégül láthattuk őt. Tekintettel arra, hogy az egész világon várják Péter utódának látogatását, különösen hálásnak és boldognak kell lennünk.
– Igen, az első látogatás után sokan egy kicsit méltatlankodásuknak adtak hangot, mert nem értették, nem ismerték ennek a kontextusát, hogy az egy nemzetközi esemény volt: az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Ez érthetően a Szentatyát arra biztatta, hogy a záróeseményre eljöjjön – nem mindenhová szoktak elmenni, de ahová lehet, igen –, így ide ő is eljött, hogy a világegyházat ennek a fontos eseménynek a lezárásaként köszöntse, de már akkor, az elutazásakor egyértelművé tette, hogy szívesen eljön Magyarországra újra egy apostoli, lelkipásztori látogatásra. Szokták mondani, hogy addig kell ütni a vasat, míg meleg, de igyekeztünk is életben tartani, és nagy örömünkre szolgált, hogy betegsége, gyengélkedése ellenére tavaly igent mondott a Szentatya, holott utólag megtudtuk, hogy környezetében többen óvták ettől a látogatástól, mert nem volt olyan erős az egészségi állapota, de azt mondta, hogy ő megígérte, és jönni akar. És jött.
– Visszatérve egy kicsit a homíliára, amelyet a Lateráni Szent János-bazilikában mondott, megragadott az a gondolat, hogy ha Krisztus velünk van, akkor nincs mitől félnünk. Vajon ezt a mindennapokban hogyan lehet megvalósítani?
– Azt gondolom, hogy erről minden kereszténynek bőven van tapasztalata, mert amikor már végképp elkeseredünk és kilátástalannak látjuk a dolgainkat, akkor minden ember, még talán a nem hívő is Istenhez fordul segítségért. De mi abban a tudatban élhetünk, az evangélium arról szólt, hogy Jézus azoknak, akik hisznek benne, akik hozzá tartoznak, azt mondta, hogy az Atyától senki nem ragadhatja el őket. Tehát ebben a biztos tudatban élhetünk, hogy Isten kezében vagyunk, ahogy egy ifjúsági énekre is utaltam: Isten tenyerén vagyunk, miért félnénk, hiszen Isten a mennyei Atyánk, gondviselő Istenünk, segít bennünket. Ez nem jelenti azt, hogy nekünk ne lennének nehézségeink, bajaink, dehogynem, hiszen ebben a világban, amelyben élünk, mi is gyengék, bűnösök vagyunk; mások is – ennek a következménye nyilván kihat ránk is; de akik Istenben bíznak, Isten irgalmas szeretetét ismerik, azok könnyebben talpra tudnak állni, és tudnak menni tovább az élet útján, mert Isten tenyerén érezhetik magukat.
– Azt hiszem, hogy ez a nemzeti zarándoklat ehhez a biztonságérzethez még hozzátett, és most a záróesemény után úgy térhetnek haza a résztvevők, hogy megtelt a szívük örömmel, hálával, és remélhetőleg ezt át tudják adni a többieknek is.
– Nagyon jó volt tegnap a szentmise után; szabadabb volt a program, a csoportok külön-külön mentek – hiszen azt nem akartuk, hogy egy helyre ezerkétszáz embert odavigyünk, tehát eleve úgy szerveztük, hogy a különböző csoportok különböző helyekre hadd menjenek, ki mit tart igazán fontos látnivalónak. Lépten-nyomon belebotlott az ember magyar csoportokba, és olyan lelkes arcokat láthattunk, mosolygósokat. Én azt gondolom, hogy aki itt van, átéli ennek a zarándoklatnak az örömét.
A közös imádságaink, a szentmisék, most a Szentatyával való találkozás – ez mindenféleképpen előhozza az ember szívéből azt a lelkesedést, hogy jó kereszténynek lenni, jó Krisztushoz tartozni és jó a Katolikus Egyház központjában – amely, mint említettük, mindnyájunk otthona – itt lenni. Nagy öröm ez mindnyájunknak.
(Az interjút lejegyezte: Hollósi Judit, Magyar Kurír)
