Ahogy fent, úgy lent: Sajgó Balázs atya elmélkedése Urunk Mennybemenetele ünnepére

Az Apostolok Cselekedeteiben Lukács evangélista így ír Jézus mennybemeneteléről: felemelkedett az égbe és egy felhő elfedte úgy, hogy tovább nem láthatták (vö. ApCsel 1,1-11). Az egyszerű megfigyelő számára ez csak annyit jelent: Jézus felemelkedett, ők pedig a földön maradtak. Továbbá azt is: az ég az Isten otthona, a föld pedig az ember lakhelye. Ilyen egyszerűnek képzelték akkor a világot és talán nem túlzás azt mondani, hogy ilyen egyszerű a világról alkotott elképzelés még ma is sokak számára.

Jézus mennybemenetelének lényege azonban sokkal mélyebb értelmű valóság. A szentíró az akkori ember felfogásához igazodott, hogy éreztesse azt a valóságot is, amely emberi világunkat messze felülmúlja. A lényeg ugyanis az, hogy Jézus megdicsőült emberi valósága testestől-lelkestől behatol Isten létterébe. Ez a léttér nem valami kozmikus hely a világmindenségen belül, nem az ember által ismert tér, hanem maga a végső, teljes isteni élet. Bár az emberi nyelv itt már nagyon fogyatékos, ha lehet emberileg mégis így fogalmazni: ebben az „isteni léttérben” él a feltámadt ember Jézus a mennybemeneteltől fogva.

A Biblia ezt képletes módon úgy fejezi ki, hogy Jézus „az Isten jobbján ül” (Kol 3,1; Zsid 10,12), „az Isten jobbján van” (Róm 8,34; 1Pét 3,22), „az Isten jobbja felől foglal helyet” (ApCsel 2,34; Zsid 1,13), és Isten Krisztust „a jobbjára állította a mennyekben” (Ef 1,20).

A „mennyek”, ahol hitvallásunk szerint Jézus az Atya jobbján ül, fizikailag nincs távol semmilyen kozmikus vagy földrajzi helytől. Ezért a feltámadt Jézus képes valóban jelen lenni ott, ahol megígérte, hogy jelen lesz. Ezt emeli ki Máté evangéliuma, amely szerint Jézus, közvetlenül mennybemenetele előtt, megígéri az apostoloknak, hogy velük lesz „mindennap a világ végéig” (Mt 28,20).

Jézusnak ez a jelenléte különleges módon valósul meg az Eucharisztiában. De nemcsak ott van jelen a feltámadt Úr Krisztus, hanem, ahogy a II. Vatikáni Zsinat mondja: „jelen van a szentmiseáldozatban a szolgáló pap személyében, jelen van erejével a szentségekben, mert amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel, jelen van igéjében, mert Ő maga beszél, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák, és jelen van, amikor az Egyház imádkozik (vö. SC 21), mert megígérte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük«” (Mt 18,20).

Jézus mennybemenetele tehát nem azt jelenti, hogy Jézus messze eltávolodott tőlünk, hanem éppen ellenkezőleg, azt, hogy közel került hozzánk, hiszen ő maga mondta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne” (Jn 6,56). „Bennünk marad” tehát a feltámadt Krisztus, bennünk él Szentlelke által, nem csupán néhány percre, hanem tartósan, örökké.

Húsvét első vasárnapján Mária Magdolna keresését szemlélve felidéztük Pál apostol figyelmeztetését: az odafönt valókat keressük (vö. Kol 3,1-3).

Ha arra figyelünk, és tudjuk, hogy Isten minket felülmúlva közöttünk van – és bennünk lehet, akkor ennek tudatában megtapasztalhatjuk magunkban ennek az „isteni léttér”-nek a közelségét.

A befejező történet segíthet ennek tudatosításában.

Egy sportoló fiúról szól, akinek vak az édesapja. Nagyon jó kapcsolatban állnak egymással, bensőséges beszélgetésben töltik idejüket. Aztán az apa meghal. A fiú azt kéri edzőjétől, hogy tegye be a következő, fontos mérkőzésen az első csapatba. Addig ugyanis soha nem tette be a fiút, mert nem látta annyira jónak. A fiú megígérte edzőjének, hogy nem bánja meg, ha beteszi. Az edző megdöbbenve nézi a fiú játékát: úgy játszik, mintha kicserélték volna. Nyert is a csapat és az edző csodálatára a fiú elmeséli, hogy azért játszott ilyen jól, mert édesapja sosem látta őt földi életében vaksága miatt, de ez volt az első mérkőzés, amit apja fentről nézett.

Milyen jó lenne így játszani a földi életet. Mindent beleadva, az odafent valókra figyelve… Felülemelkedve, “fentről szemlélve” mindent.

Adja Isten nekünk ezt az erőt, ezt a kegyelmet, hogy szépen játszhassuk az élet játékát!