Keresztény névmásragozás: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 12. vasárnapra

A személyes névmások sorrendje szerint az ÉN az első, a TE a második és az Ő a harmadik helyen van.

Érdekes módon, emberi fejlődésünk is ezt a sorrendet követi: a gyermekkorban minden az ÉN körül forog, sőt a kisgyermek akkor fejlődik egészségesen, ha középpontban van és védelemben érzi magát.

A gyermek tudja, hogy van a másik ember is, hogy létezik a Te, de még nem tudatosítja.

Amikor találkozásaiban mindez egyre tudatosabbá válik, akkor megteszi a döntő lépést és a másik ember, a TE felé fordul.

Mindeközben tudomására jut az is, hogy van egy olyan Ő, Aki mindent és mindenkit felülmúl, átjár és Akinek létét is köszönheti. Aztán egyszer csak életének bizonyos pontján megadja és átadja ŐNEKI is önmagát.

Ekkor fordul meg a sorrend: ha Ő lesz az első, az ALAP, akkor minden és mindenki a helyére kerül, mert Őbenne szeret másokat is, a másikat is.

Ha a sorrend nem fordul meg, akkor senki sem lesz a helyén, az egyén megreked a gyermeki szinten és saját énje körül forog. Az ilyen felnőtt gyerekes, infantilis marad, mert nem ismeri el lelke mélyén, hogy mások is élnek. Ezért panaszkodik, siránkozik és úgy érzi, elkerüli a boldogság. Sőt, egyre több lesz a vihar az életében.

Ha nem vagyok hajlandó észrevenni a viharok üzenetét, akkor az én szintjén ragadtam.

A viharok szükségesek. Félelmetesek, amikor benne vagyok, de szükségesek. Több szempontból is.

Először azért, hogy rádöbbenjek: nemcsak én vagyok a világon, hanem vannak mások is, akik fölé nem helyezhetem magam, mert ugyanolyan méltósággal rendelkeznek.

Másodszor: az életet másokkal együtt az Ő-től kaptam, ŐTŐLE! – és nem az én irányít, nem az ÉN a világ közepe. Minden ÉN akkor teljesedik ki, ha Őfeléje – az ÉN központja felé fordul. Amíg az Én saját magával van eltelve, addig nem tud eltelni Ővele és nem tud élni Őbenne sem. Sokszor annyira hajlamos vagyok elhinni, hogy én vagyok a világ közepe, hogy csak egy nagy vihar képes kijózanítani.

Harmadszor: a viharban rádöbbenek másokkal együtt, hogy nem vagyok egyedül, van, Akihez fordulni, ahogy a tanítványok is alvó Mesterükhöz fordulnak: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4,38) A vihar nemcsak kijózanít, hanem visszavezet az Élő Kapcsolatba, ahonnan kiestünk.

Negyedszer: Van Ura a viharnak, és nekem is. Életem Isten tenyerén van. Még akkor is, ha minden veszni látszik. Az életemben is, a halálomban is Ő az Úr és semmi sem szakíthat el az Ő szeretetétől (vö. Róm 8,35-39).

Ötödször: Ha növekszik a hit és a szeretet, csökken a félelem.

A keresztény ember ismeri és gyakorolja a helyes sorrendet: először Ő, aztán Őbenne Te és Én. Így már nemcsak Ő és én vagyunk, hanem Mi is – észreveszem a közösséget, a Titeket is, hogy Ők is vannak és lehetnek velünk is.

A személyes névmások sorrendjének tehát meg kell fordulnia és fel kell fordulnia: Ő az Első, Őbenne Te és a Másik, így leszünk Mi együtt Ővelük, a többiekkel.

Ha Ő az első, akkor már nem is én élek, hanem csak Ő él énbennem. „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Róm 8, 20).

Így fejlődik ki a krisztusi én – a viharokban is, a viharok segítségével!