Végtelen távlat: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 11. vasárnapra

Jézus előszeretettel tanít példabeszédekben, amelyeket különböző csoportokhoz intéz. Van, amikor nagyobb tömeghez beszél, de sokszor tudatosan egy kisebb csoporthoz: tanítványaihoz, a farizeusokhoz és az írástudókhoz.

A példabeszéd a görög parabolé szó egyik jelentése, mélyebb értelemben szemléltetést is jelent. Szemléltetéseiben Jézus tükröt tart hallgatói elé, így bárki megértheti, aki elgondolkodik rajta, és van bátorsága szembenézni önmagával.

Az évközi tizenegyedik vasárnap példabeszédének általános értelme az, hogy Isten Országa úgy fejlődik bennem, mint a mag a földben.

Az elvetett MAG elvégzi munkáját minden ember lelkében. A példabeszédben Jézus sugallja, hogy valójában nem kell semmit tennem, hogy növekedjék, csak egyetlenegy dolgot: engedem – és nem akadályozom! – hogy ez a MAG növekedjék bennem: „...akár alszik (az ember), akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban.” (Mk 4,27-29)

Mennyire felháborító, ha mélyen szemlélem ezt a képet: nem kell tennem semmit sem, csak hagynom, hogy megtörténjen. A „kell” szócskát felváltja a „lehet”. Annyit kell tennem, hogy megengedem a bennem is ott rejlő Mag kicsírázását, szárbaszökkenését, növekedését.

Isten dolgozik bennem és velem.

Felháborítóan hangzik ez egy olyan világban, ahol minden a tevékenységről szól, arról, hogy „ki mit és mennyit tesz le az asztalra” és hogy ki mennyit szervez és tesz Isten Országáért.

Akkor nem kell tenni tényleg semmit?

Tenni lehet, de először lenni kell. Benne lenni a Létben, Benne lenni a SzentLélekben, Benne lenni és maradni Istenben, kapcsolatban maradni a Gazdánkkal, engedni, hogy dolgozzon bennem – és AZUTÁN – igen, csak ennek következményeként elindulni és tenni a dolgomat.

Ha ez az ALAP nincs meg, akkor szétfeszíthetem magam, odadobhatom és bedobhatom magam – „ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem” (1 Kor 13,3).

Azt kell tenni, hogy nem kell tenni – de azt nagyon jól: odatenni magam élő kapcsolatban az Istennek, ahogy Jézus sugallja ebben a „parabolában”, az évközi tizenegyedik vasárnap evangéliumának szemléltetésében.

Isten Jelenlétében elindul először bennem az isteni MAG fejlődése, aztán szárba szökken és telt szemek lesznek a kalászban, vagyis Istennel Telített, TELJES ÉLETET ÉLEK, VELE KAPCSOLATBAN. Ez pedig „ráragad” másokra is, és akkor úgy tettem meg mindent, hogy nem tettem semmit és mégis ebben a semmiben benne van a MINDEN.

ISTEN NÉLKÜL MINDEN TETT SEMMIT ÉR.

ISTENNEL MINDEN TETT MINDENT ÉR.

S mindez nem egyszerre történik az egyénekben: nem egyforma „tempóban” fejlődik ki Isten Országa: van, akinek több időre van szüksége. Van, akinek sok megpróbáltatáson kell keresztülmennie ahhoz, hogy megerősödjék. Van, akinek nem enged Isten túl sok próbát, mert tudja, az illető nem bírná ki. S mivel a fejlődés mindenkinél más, ezért nagyon kell figyelnem arra, ki milyen szinten áll, mielőtt bárkiről is ítéletet alkotnék.

Van, akinek Istenről csak minimális tapasztalata van, sőt még nem is találkozott azzal az Istennel, Akit Jézus Krisztus mutat be az evangéliumokban. Az evangéliumok istenképével való ismerkedés nélkül ugyanis nem tudok találkozni az igazi Istennel. Az igazi Isten Jézus Krisztus Istene. Ha más istenben hiszek, „vadhajtásokat” termek és életemmel is szörnyű képet mutatok másoknak egy olyan istenről, aki nem létezik, mert Jézus Krisztus Istene az egyetlen létező, igazi Isten. Minden más vadhajtás!

Az aratás a végső elszámolás, számadás arról, hova fejlődtem…

Amikor Jézus beszél hozzám, hagyjam, hogy az általa használt kép közel kerüljön lelkemhez, és megérintsen. Nem biztos, hogy mindig kellemes ez az érintés, sőt: legtöbbször kellemetlen. Azonban Ő rosszat nem akarhat.

Tényleg hiszek Neki?