A keresztény botrány: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 14. vasárnapra

Első hallásra és olvasásra talán botrányosnak tűnhet a következő kis történet, amelyet Carlo Maria Martini bíboros mesélt el egyik alkalommal.

A történet egy házasságra készülő olasz ifjú párról szól, akik előre megbeszélték a plébánossal, hogy – mivel nincs elég pénzük – egy kis ünnepséget tartanának a templomkertben a szentmise után, aztán hazamennek. Igen ám, de a szertartás után annyira kezdett esni az eső, hogy megkérték a plébánost, engedje meg, hogy a kis ünnepséget a templomban tarthassák meg.

Szegény atya nem tudta mitévő legyen, nem igazán örült, hogy fogadást rendeznek a templomban, sajnálta is őket, ők pedig megígérték, hogy megesznek egy kis süteményt, isznak kis bort, énekelnek kicsit, s aztán hazamennek. Meggyőzték az atyát és fél órán belül már nagy ünnepelgetés folyt a templom falain belül. Mindenki jól érezte magát, a plébános viszont tele volt feszültséggel, fel-alá járt a sekrestyében, háborogva a társaság keltette zaj miatt. Ekkor bejött a segédlelkész és megkérdezte tőle, hogy miért olyan feszült. – Már hogyne ne lennék feszült, hát nem hallja a lármát? – válaszolt a plébános. – Nos, atya, ezeknek az embereknek valóban nincs hova menniük. – Tudom – válaszolta a plébános – de mégis miért csapnak ilyen zenebonát? – Nos, atya, ugyebár nem szabad elfeledjük, hogy Jézus is jelen volt egy esküvőn! – próbálta vigasztalni a segédlelkész az ideges papot. – Tudom, jól tudom tisztelendő atya, hogy Jézus Krisztus jelen volt egy esküvői banketten! De ott nem volt Oltáriszentség!

Nem szeretnék belemenni a történet elemzésébe és megállapítani, hogy kinek volt és kinek nem volt igaza, mint ahogy azt sem, hogy túlzásba vitték-e a vendégek az ünneplést. Nyilván lehet vitatkozni vele, de én inkább ezt most egyfajta ébresztőnek szánom az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliumi szövegrésze kapcsán, hogy felülvizsgáljam Istennel való kapcsolatomat.

Bármennyire botrányosnak is hangzik, tényleg vannak közösségeink életében olyan esetek, amikor a szentségimádás fontosabb, mint a Jézus Krisztussal való kapcsolat. Értem ezalatt azt, hogy ha egy szentségimádás után nem változik semmit keresztény életem és minden a megszokás mentén zajlik tovább, akkor botránkoztatok igazán másokat.

Aztán van, amikor az ima fontosabb, mint a szeretet. Értem ezalatt azt, hogy rendszeresen elvégzem imáimat, részt veszek a szentmisén, de nem lépek előre a szeretet gyakorlásában. Nem botrány ez?

Aztán van olyan is, hogy Isten fontosabb, mint a szomszéd. Értem ezalatt azt, hogy kapcsolatot tartok Istennel, de haragban vagyok a szomszéddal. Bizony, ez is botrány!

Amikor Jézus saját hazájában tanít, a názáretiek először elcsodálkoznak bölcsességén, erőt vesz rajtuk az ámulat és a döbbenet, de aztán elutasítják Őt. Egy olyan képhez ragaszkodnak, amelyet kialakítottak Őróla és – amikor Jézus nem felel meg az általuk alkotott képnek – akkor visszautasítják, elutasítják őt.

Megcsodálják, majd visszautasítják.

Krisztus megismerése a csodálattal kezdődik, de nem rekedhet meg ezen a szinten. Ha meg akarom ismerni Krisztust, mindig el kell dobnom egy régi képet, felül kell vizsgálnom hiedelmeimet, különben a jól megismert vallásos ismeretek is akadállyá válhatnak.

Amikor Krisztus meghív az Ő követésére, azt kéri, hogy bízzam rá magam és hagyjak mindent magam mögött. Mindent, még az addig biztosnak vélt dolgokat is. Csak az Ő arcát szemléljem, az Ő szavait fontolgassam elmémben és szívemben, s akkor kezdődik el az igazi változás, az őszinte megváltozás.

Továbbra is fontos lesz a szentségimádás, de nem azért, mert kötelesség, hanem azért, mert tudom, hogy az Ő jelenléte járja át azt a kis ostyát, amely előtt térdelek és imádkozom. Kevesebbet beszélek majd és többet hallgatom Őt. Ebből aztán következik az is, hogy szentségimádás után egészen másként tekintek a hozzám közel állókra és jobban szeretem őket.

Honnan tudom, miből érzem meg, hogy a változás, a megváltozás útján járok?

Ha megszületik bennem a belső béke és gyakrabban hallom a Szentlélek sugallatát, Akit Krisztus küld nekem.

Vizsgáljak felül mindent újra meg újra. Akkor is, ha el kell engednem minden korábbi hiedelmet és hamis képet. Akkor is, ha mindez botrányos.

Mert a radikális Krisztus-követésben a botrányosnak tűnő lépéseket is vállalnom kell, amelyek kimozdítanak megszokásaimból. A botrány azonban csak a felszínen élőknek botrány.

Krisztussal élni nem botrány – még ha kifelé annak is látszana.

Vállalom?