(R)égi, égi látás: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 17. vasárnapra

A szülők egy alkalommal meglepődve látják, hogy négyéves kislányuk egy nagy, fekete szemüvegkeretben pózol a szoba közepén. – „Hát te? Talán szemüveges szeretnél lenni?” – kérdezi mosolyogva az anyuka.

– „A keret már megvan!” – csacsogja a kislány. „Már csak be kell üvegeznetek. De nem ám akármilyen üveg jó bele! Pontosan olyan kell, mint amilyen a nagymamának van!”

– „Nem lesz az neked egy kicsit erős?” – kérdezi az apuka is, a meglehetősen gyengén látó nagymama szódásüveg vastagságú szemüveglencséire gondolva.

– „Nem! Nekem pontosan olyan szemüveg kell, mint a nagymamáé!” – erősködik tovább a kislány. „Ő ugyanis ezzel a szemüveggel mindig mindenkiben meglátja a jót!”

A történetben felidézett nagymama azért példakép négyéves unokája számára, mert ő már régi ember ugyan, de látása égi!

Ez a régi, égi látás mindenkiben keresi, feltételezi és meg is látja a jót.

Ha minden napot ezzel a jószándékkal indítok, tévedhetek ugyan a nap folyamán, de ez a gyakorlat visszavezet a gyermeki – és nem gyermekes! – látásmódhoz. A gyakorlat teszi a Mestert.

Az elhangzott történet és az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliumi szövegrészét (vö. Jn 6,1-15) akkor érthetem meg igazán jól, ha az említett gyakorlatot életbe ültetem, tehát nemcsak elméletben hirdetem, hanem meg is élem a krisztusi örömhírt. Így térhetek vissza felnőttként is a gyermeki lelkülethez, amely mindent odaad, teljes bizalommal, ahogy a kisfiú odaadja az árpakenyerét és két halát. Ez az odaadás erősíti az Úrtól kapott régi és égi szemléletet. Sőt, ez a szemlélet az alapja a teljes odaadásnak is. A kettő egymás nélkül nem létezhet.

Ennek a régi, égi szemléletnek a jól ismert neve: HIT.

Az a HIT, amely nem csupán igazságok elfogadása, hanem tudása annak, ami van. Ha Istenről elfogadom az igazságokat, és nem keresem Őt tovább újra meg újra, aligha lesz az elméletből élet. Ha Ővele élek, akkor már egyre erősebbé válik a régi, de mindig megújuló szemlélet, a HITÉLET. Persze, nem fölöslegesek az igazságok, mert szükséges hallanom Jézus Krisztus Istenéről, de ezt követnie kell a Vele való életnek, amikor rendszeresen és kitartóan gyakorlom a hitemet.

Az evangéliumi szakasz a kenyérszaporítás történetét tárja elénk, amely a János evangélium eucharisztikus beszédének bevezető része. Az elkövetkező öt vasárnapon ez a beszéd kerül felolvasásra templomainkban, amelynek mélysége elgondolkodásra késztet bennünket.

A tömegember várja a csodát és félre is érti a Csodatevőt, mivel nem működik közre a csodában. A csodának csak élvezője, mert mindig csak kapni akar, nem teszi hozzá a saját részét.

A hívő ember – jelen esetben a kisfiú! – gondolkodás nélkül odateszi mindazt, amije van: aznapi élelmét.

És ha az első gyakorlat az volt, hogy mindennap keressem a jót másokban, akkor a második gyakorlat, amely erősíti a régi, égi szemléletet, vagyis hit-életemet ez: mindennap önmagamat adni – akár gyengeségeimmel együtt.

Persze, mindez nem azt jelenti, hogy reklámozom gyengeségeimet, hanem beismerem azokat és – azokat is az Úr kezébe helyezve – átalakítom az Ő segítségével!

Tegyem oda én is az öt kenyeremet és a két halamat, vagyis azt, ami az enyém, hiszen az én közreműködésem nélkül nem tud megtörténni a csoda. A csoda nem az, hogy Isten tesz valamit értem, hanem az, hogy Ő velem működik és nem nélkülem.

Ha a jövő héten elkezdem vagy folytatom e két gyakorlatot, akkor változás indul be az életemben: keresem, feltételezem mindenkiben a jót – még azokban is, akikben nyomát sem látom! – és mindennap önmagamat adni – nehézségeimmel együtt.

Ez a két gyakorlat – az Úrral való együttléttel átszőve – megszüli számomra is a csodát: önmagam megváltozását, megváltoztatását!

Ez aztán már igazi csoda!