„Hitviták” – Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 20. vasárnapra

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

1990 nyarán egy párizsi női kolostor tagjainak érdekes módon maradt el a vasárnapi szentmisén való részvétel. Az történt ugyanis, hogy volt egy pap, aki minden vasárnap délután négykor járt a szerzetesnővérekhez szentmisét celebrálni. Azon a vasárnapon a pap nem érezte jól magát, s megkérte a nála vendégeskedő nigériai paptársát, hogy menjen el misézni helyette. A nigériai pap négy előtt öt perccel ért a zárdához és megnyomta a csengőt. Az illető férfi nem papi inget, hanem civil ruhát viselt. A csengetésre egy szerzetesnővér nyitott ajtót, gondolva, hogy a pap érkezett meg. Amikor meglátta az afrikai férfit – esélyt sem adva neki, hogy megszólaljon – így szólt: „Sajnálom, de most nem segíthetünk. Éppen szentmise lesz! Jöjjön vissza máskor!” „Köszönöm, nővér!” – mondta a pap, majd megfordult és eltávozott.

Néhány perccel később megszólalt a plébánia telefonja. A nővérek szerették volna tudni, hogy mikor érkezik a miséző pap. „Megérkezett – hangzott a válasz – de azt mondták neki, hogy távozzon és menjen vissza más napon!”

Miért nem vettek részt ezek az – egyébként szent életű – nővérek azon a vasárnap szentmisén? Nem azért, mert rossz emberek voltak, hanem egyszerűen csak azért, mert nem ismerték fel a papot.

A kafarnaumi beszédet olvastatja fel az Egyház részletekben több vasárnapon keresztül, amely az évközi huszadik vasárnap evangéliumi szövegrészével éri el tetőpontját, ugyanis ez a rész mintegy összefoglalja és megkoronázza az eddig elhangzottakat, még jobban nyomatékosítva azt, hogy Jézus a mennyből alászállott élő kenyér (vö. Jn 6. fejezete), amit a zsidók sem felismerni, sem elismerni nem akarnak. Inkább vitáznak, hit-vitáznak – egymás között!

Amikor valakik Jézusról hitvitáznak, és nem Vele beszélnek, ott gyakran van esély arra, hogy ne ismerjék fel Őt, és ne ismerjék el Őt Isten Fiának.

Amikor elkezdtem a hittudományi főiskolát, arra a kérdésemre, hogy annyi év tanulást hogyan lehet kibírni, egy akkori végzős a következőt mondta nekem: csak térden állva lehetséges! Én a tanulásra kérdeztem rá, de ő sokkal mélyebb dolgot mondott. Ha csendes imádságaimban sok kérdést teszek fel Mesteremnek, aztán meg figyelve hallgatom Őt a csendben, akkor „a csend megszólal”, és meghallom a válaszokat is. Ha nem hallom, akkor bennem van valami „elakadva”!

János evangélista azért tartja fontosnak a mennyből alászállott élő kenyérről szóló tanítás ismételgetését, mert mindig van egy csoport, aki nem érti, vagy félreéri Őt.

Az évközi huszadik vasárnap evangéliumában láthatom az „értetlenkedő” zsidókat, akik vallásosak a fejükben, de nem ér el szívükig az Élő Tanítás a közöttük élő és körükben Jelenlévő Kenyérről. Nem tudják elképzelni, hogy Isten ennyire emberivé, emberközelivé tud válni. A vallásos zsidók aztán azt is jól tudták, hogy az „Én Vagyok” állítást csak Isten mondja ki magáról. Csak Ő van, Ő létezik igazán. Mindenki más csak annyiban van, amennyiben Őbenne van, Őbelőle él.

A benne való Élet változtat meg igazán. Az ÉLŐ VALÓSÁGGAL való találkozás megtérést szül, „lefordít a lóról”, ahogy Saullal is tette, aki aztán Szent Pállá vált, és az élő Krisztust hordozta szívében. Azelőtt buzgó vallásos volt, irtotta Krisztus követőit, gyűlölte őket, mert szerettek.

A szeretet győz, a gyűlölet öl, éspedig azt öli meg, aki gyűlöl.

Nézzek tükörbe, a Tiszta Tükörbe, s ne féljek, mert van Orvosom, AKI lemossa lelkemről a szennyet, aztán táplál Igéjével, és Önmagát adja az Oltáriszentségben.

Ennek pedig az a következménye, hogy én is adjam magamat, ne a megfelelési kényszer, hanem a Lélek belső szabadsága vezessen önmagam, mások és Isten felé.