Dwayhi libanoni maronita pátriárka a hívek jó pásztora – Semeraro bíboros homíliája
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Sokszor előfordul, hogy az evangélium előtti allelujás versben a 92. zsoltár ismert versét imádkozzuk: „Az igaz virul, mint a pálma és úgy növekszik, mint a Libanon cédrusa” (Zsolt 92,13). A pálmafának legfőbb jellemzője, hogy a törzse hosszú és csupasz, de az ég felé emelkedik, és éppen a csúcsán kínálja a gyümölcseit mindazoknak, akik a sivatagban járnak – kezdte beszédét Semeraro bíboros. Ilyennek kell lennie az igaznak, a béke és az élet forrásának testvérei számára, amikor ők a sivatagban haladnak, vagyis az élet nehézségei közepette. Van egy másik hasonlat is, mely „Libanon cédrusáról” szól és ez a Rómából jött prefektusnak különösen is beszédes. A cédrus kitűnik fenségével, zöldellő pompájával és fája minőségi tulajdonságával. Keresztény olvasatban ez a hívő embert jelenti, aki jól el van ültetve Isten házában, az Egyházban, majd zöldellni kezd, hogy megkönnyebbülést nyújtson testvéreinek.
Amikor XVI. Benedek pápa apostoli útján Libanonba érkezett, felidézte, hogy a Salamon király építtette jeruzsálemi Templomot Libanon cédrusfáiból emelték, Libanon tehát jelen volt Isten szentélyében – mondta akkor Benedek pápa, majd hozzáfűzte még azokat a szavakat, amelyeket ma ismét oly sok reménnyel hallunk: A mai Libanon, s annak lakói továbbra is maradjanak Isten szentélye! Legyen Libanon továbbra is olyan hely, ahol az emberek harmóniában és békében élnek egymással, hogy felajánlják a világnak tanúságtételüket nemcsak Isten létezéséről, hanem az emberek harmonikusan együttélő közösségéről, bármilyen is legyen politikai vagy vallási meggyőződésük.
Ebben a fényben szemlélhetjük az új boldog Étienne Douayhy alakját. Ő a maronita egyház pátriárkája volt több mint harminc éven át, nagyon nehéz években, kívülről jövő üldöztetések és belső nézeteltérések közepette. Elmondható, hogy e hosszú idő alatt nem volt egyetlen nyugodt napja sem. A nehézségek miatt többször is kénytelen volt elköltözni patriarchális székhelyéről, hogy biztonságosabb helyeken találjon menedéket, de sokszor továbbra is nehéz körülmények között maradt. Mennyire hasonló volt a pátriárka élete az áldott emlékű Pál apostoléhoz! – hasonlította össze a két sorsot Semeraro bíboros. Mindezt a pátriárka hivatásként élte meg, hogy osztozzon Krisztus szenvedéseiben (vö. Kol 1,24). Szívében nem volt harag, hanem azt mondta azoknak, akik bántalmazták és üldözték: „Megbocsátom neked, amit tettél velem, és kész vagyok még többet szenvedni az Úr iránti szeretetből, aki szenvedett és aki meghalt értem”.
Így utánozta az evangélium Jó Pásztorának alakját, aki Jézust veszi példaképül és vonatkozásul. A mai evangéliumban is hallottuk szavait: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor
életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Ez az alak pontosabban megvizsgálva nem csak egy pásztor alakja, hanem a „jó pásztoré”. Talán el kellene gondolkodnunk ezen a kijelentésen! – kérte a bíboros. Mit is jelent számomra az Úr? Szükséges volt ez a „jó pásztor” kiegészítés? Semeraro bíboros szerint igen, mert már Ezékiel próféta beszélt olyan pásztorokról, akik ahelyett, hogy a juhokat etették volna, saját magukat táplálták. Sajnos még ma is történnek ilyen dolgok. Vannak emberek, akik ahelyett, hogy a közjót szolgálnák, inkább saját jólétükre gondolnak. Ezért beszél Jézus a „jó” pásztorról. Akkor vagyunk jók, ha saját szívünkben tápláljuk azt a szándékot, hogy jót tegyünk, és azt megfelelő döntésekkel és magatartással meg is valósítjuk, a többiek tiszteletben tartásával. Már önmagában véve ez nagyon sok lenne, de Jézus tovább megy. Ő azért jó pásztor, mert életét adja a juhokért. És ebben a mi Boldog Istvánunk valóban utánozta az Urat, aki a nyájával együtt szenved, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az gyarapodjék és szükség esetén meg is védelmezi. Fegyverzete éppen olyan volt, mint amit Szent Pál leír az efezusi levelében: „Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát” (Ef 6,14-17).
Másfelől a pátriárka körültekintő, sőt diplomatikus is volt – folytatta homíliáját Semeraro bíboros. A XIV. Lajos francia királyhoz írt egyik levele közismert, amelyben leleplezi a nép minden szenvedését, és kéri, hogy vegye őket védelmező szárnyai oltalmába. Itt tehát szinte koldulva könyörög Egyházáért és övéiért, a nyomorúságba süllyedt emberekért. De van még egy másik szempont is, amelyet Semeraro bíboros homíliája végén még megemlített, mert hiszen a libanoni boldog István pátriárka ökumenikus lelkületű ember volt.
Ő tényleg ápolta az ökumenikus szeretetet, jótékonyságot is gyakorolt, az Egyház katolicitásának erős szellemiségétől vezérelve, méghozzá a korábban említett problémás körülmények közt, melyek megnehezítették az együttélést a más keresztény felekezetekkel és az iszlámmal. A tőle származó példák tehát a szeretet cselekedeteire utalnak, a lelkipásztorkodásra, az Egyház iránti szeretetre és a katolikus testvériség érzésére. Kérjük tehát az Úrtól a kegyelmet, hogy mi is tudjuk ilyen módon kifejezésre juttatni – Boldog István pátriárka és a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására – a mi Egyházunkat, barátainkat és testvéreinket Krisztusban, a mi Urunkban – zárta homíliáját Marcello Semeraro bíboros, a Szentek ügyei Dikasztérium prefektusa augusztus 2-án, amikor Libanonban boldoggá avatta Étienne Douayhy, arabul Dwayhi libanoni maronita pátriárkát.
