Áldott mozsárgolyó… Loyolai Szent Ignác emléknapjára
Rendtársai többéves sürgetésére Szent Ignác – halála előtt három évvel, 1553-ban – végre diktálni kezdte önéletrajzát. Egyes szám első személyben szól önmagáról mint Zarándokról, mert ebben a képben találja meg egyszavas önazonosságát. Nos, ahogy kezdi: „A Zarándok huszonkilencéves koráig evilág hiúságainak hódolt és különösen a fegyverforgatásban találta kedvét. Azt az erős és hiú kívánságot táplálta, hogy hírnevet szerez magának. Ezt be is bizonyította, mikor egy várban tartózkodott, melyet a franciák ostrom alá fogtak. Míg a többiek mind úgy vélekedtek, hogy meg kell adniuk magukat azzal a kikötéssel, hogy nem esik bántódásuk, – mert világosan látták, hogy védekezésük úgyis hiábavaló, – ő annyi ellenérvet hozott fel a várparancsnok előtt, hogy rá tudta venni arra, hogy a védekezést az összes lovagok ellenére is folytassák, kik feltüzelve hősies bátorsága által, szintén ráálltak. Midőn a nap felvirradt, melyen a támadás kezdetét várták, egyik bajtársának megvallotta vétkeit. Az ostrom már huzamos ideig tartott, ekkor az egyik mozsárágyú golyója úgy eltalálta a lábát, hogy teljesen szétzúzta; s mivel a golyó két lábszára között hatolt át, a másik lábát is súlyosan megsebesítette”.
1521 Pünkösd vasárnapja volt, az 1491-ben született Ignác ekkor majdnem harmincéves. Véletlen vagy éppen Gondviselés? Bizonyára tudta, hogy a Pamplona várát támadó francia sereg 12 ezer tüzérkatonája, 800 lovas lándzsása és 29 ágyúja ellenében a mintegy ezer spanyol-baszk várvédőnek nincsen semmi lehetősége az erőd megvédésére. Mégis kitart mindvégig, bízva egyfajta mennyei segítségben. Pontosan onnan is kapja a segítséget – egy mozsárgolyó formájában!
A találat leveri a lábáról, kilenc napig még ott ápolják, majd egy saroglyán hazaviszik a baszkföldi ősi Loyola várba. A várkápolna melletti szobában fekszik, elvégzi szentgyónását, felveszi az utolsó kenetet és kész a halálra. Ekkor jön a Szentivánéj, 1521. június 24-e, Keresztelő Szent János születésének ünnepe, amikor állapota hirtelen jóra fordul.
Az a francia mozsárágyúgolyó ágyhoz szögezi és ott éli meg megtérését. Fölfedezi azt, akit ismert, tisztelt és szeretett, az ő drága Urát, Jézus Krisztust. S ahogy az a lövedék behatolt a testébe, úgy jut el ő is a Megváltó benső életébe, felfedezi az Urát és odaadja magát neki. Háromhónapos lábadozása során elolvassa a házikönyvtárból a „Flos Sanctorumot”, a szentek életrajzát és azok között Szent Ferenc történetét. Dicsvágyó élete után ő is megsebesül és fordulatot vesz az élete. Rájön, hogy az Úr sokszor hagyja a szeretteit megsebződni.
Ahogy Ferenc, úgy Ignác is radikális életre szánja magát. Ha holmi világi dicsőségért mégoly nagy tettekre volt képes, akkor most még inkább alkalmasabb lesz az Isten titokzatos kegyelmének befogadására. Zarándokként útra indul, ám az Úr megállítja és szállást adni neki Manréza barlangjánál. Megérti, hogy neki először befelé kell zarándokolnia, ahol a kincse van. Amikor a Zarándok önmagában lel Krisztusára, minden külső dolog feleslegessé válik. A közeli Monserrat bencés apátsági templomában egy egész éjszakán át őrt áll a fekete Szűzanya kegyszobra előtt és amikor felvirrad, Neki ajándékozza kardját, tőrét, mindazt, amivel a fegyverforgatásban egykor kitűnni szándékozott.
Immár fegyvertelen, immár Krisztus-hordozó és sebtől megjelölt zarándok. Hiába is forraszttatta újból össze eltörött lábszárcsontját, sánta maradt, mindhalálig. Bicegve járt, mint az ősatya Jákob-Izrael, de az Úr megsebzettje lett ő is.
Óh, hányszor is töprenghetett el a testében „tövist” hordozó Szent Pál tanításan, de leginkább Péter apostol szavain: „Hiszen Krisztus is szenvedett értünk, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait. „Bűnt nem követett el, hamisság nem volt ajkán.” Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos bíróra. Vétkeinket a saját testében fölvitte a (kereszt)fára, hogy meghaljunk a bűnöknek, s az igazságnak éljünk. Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pét 2,23-24).
Vulnere sanus! – Sebtől gyógyulva, írja a latin szöveg. Ignác atya azt is megérti, ez a seb nemcsak sebet gyógyít, hanem lelket üdvözít: Vulnere salus, sebtől, seb által üdvözülve!
Hogy mi is lehetett Ignác meghívásának „órája”, nem tudjuk pontosan, de gondolhatjuk, hogy neki az első nagy pillanat annak a francia mozsárágyúnak az eldördülése, aztán az éles fájdalom, majd szinte hallja az Úr Jézus hangját: Menj, hited meggyógyított téged!
Vulnere salus, sebtől üdvözülve. Óh, áldott mozsárgolyó!
