Magyar szentmise a pozsonyi koronázódómban Szent István király ünnepe alkalmából
Molnár Tamás atya - Pozsony
Augusztus 20-án Pozsonyban, az egykori koronázóvárosban, immár hagyományosan a koronázódómban gyűltünk össze Szent István királyunkat ünnepelni. Abban a városban, mely magyar nemzetünk eddigi történelme során a leghosszabb ideig, három és fél évszázadon keresztül volt Magyarország fővárosa. Abban a városban, mely egykor a Pozsonyi Vármegye székhelyeként fontos nyugati bástyát is jelentett, és ahol ezen az ünnepen, 2024-ben elmondhattuk azt a fohászt, amit néhány héttel ezelőtt, pozsonyi közösségünk erdélyi zarándoklata és körútja alkalmával, közel ezer kilométerrel arrébb, a keleti végeket jelentő történelmi Csík Vármegyében fekvő Gyimesbükk templomában találtam: „Istenünk, köszönjük a csodálatos paradicsomi otthonunkat! Add, hogy boldogan és hálaadással éljünk a nekünk szánt javakban és időben, másokat is részesítve a Tőled kapott javak gazdagságából!”
Csodálatos érzés volt a sok kilométernyi utazást megtéve olyan imakártyára bukkanni, melyen a fohász elolvasásához és megértéséhez sem idegennyelvi tudásra, sem tolmácsra nem volt szükség, melyet nem mesterséges intelligencia fordított át, hanem az ott élők anyanyelvén íródott, mi pedig ugyanúgy az anyanyelvünkön olvashattuk, a szívünkkel is értettük.
Tíz évvel ezelőtt, római tanulmányaim után kerültem Pozsonyba, 2014 júliusában. Így idén már tizenegyedik alkalommal lehettem házigazdája pozsonyi magyar katolikus lelkipásztorként a Szent István-napi ünnepi szentmisének. Minden évben, még a világjárvány árnyékában is, szép számban gyűltünk össze a közös ünneplésre, ám idén, bár Szlovákiában nem volt munkaszüneti nap, az eddigieknél is többen, becslések szerint nyolcszáz körülien töltöttük meg a főegyházmegye székesegyházát. Koncelebráló paptársak, ministránsok, énekkarosok, lovagrendi tagok, cserkészek, népviseletbe öltözöttek, a Mária Légió és más imacsoportok tagjai, vendégek és helyiek, gyerekek, fiatalok, családok, szépkorúak, nem csak magyarok és nem csak katolikusok imádkoztunk együtt a szentmisén, melyen a liturgikus zene szolgálatát Pálmai Árpád egyházzenész látta el.
„Legyünk mi most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni úgy, ahogy eleink imádkoztak, lesz honnét erőt és bizalmat merítenünk” – idéztem Mindszenty József néhai bíboros-hercegprímást a homíliában. Szülőktől, nagyszülőktől, dédszülőktől, egy évezrednyi szenttől, Szent István királytól volt, van alkalmunk tanulni. Szűz Máriának ajánlott népként nem szabad nem megtanulnunk imádkozni! Nem szabad nem megtanítani a gyermekeket, az unokákat, a dédunokákat, vagy akár – ugyanis ez utóbbi is megtörténhet – a szülőket, nagyszülőket, dédszülőket imádkozni, azaz beszélgetni a Jóistennel, hálát adni Neki annyi mindenért!
De nem csak a prédikációban hangzott el buzdítás az ima fontosságáról, hanem már az ünnep előtt, kilenc napon keresztül a világhálón elérhető kilencedünkkel is hangsúlyoztuk az ima nélkülözhetetlenségét. Mert ima nélkül az életünk csak homokra épített ház lesz, fogalmaztam az ünnep evangéliumához kapcsolódóan. Ima nélkül a család ingatag alapja is nagyon könnyen és talán gyorsan megmutatkozik. Egy ima nélküli közösség az ostoba ember építkezését utánzó próbálkozás marad csupán. Az „ima-partnert”, az Istent megtagadó népként nem lehet kiállni az idők viharait, s aztán egyáltalán nem kell meglepődni azon, ha egyszer csak minden összedől és romhalmazzá válik.
István király fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben a tíz fontos pont egyike az imádság megtartásáról szól, ebből is idéztem a koronázódómban elmondott beszédemben: „A folytonos imádkozás: a bűnöktől megtisztulás és feloldozás. (…) Imádkozz azért is, hogy a tétlenséget, tunyaságot elkergesse tőled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyőzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet” – buzdít minket is első szent királyunk.
A templomot megtöltő ünneplő testvérek emlékezetébe idéztem, hogy a Ferenc pápa által meghirdetett Imádság Évében járunk, ezzel készülünk a 2025-ös jubileumi Szentévre. S akár a szentmisén résztvevőkként, akár e rádióműsort hallgatókként magunkkal visszük az imádság fontosságának gondolatát, ha futótűzként szétvisszük az imával kapcsolatos tapasztalataink örömét, ha imádkozó nemzet maradunk, ha másokért is imádkozó keresztényekként fogjuk élni a mindennapjainkat, akkor nem kell félnünk, hogy a szilárd alapot, a sziklát bárki vagy bármi kihúzza alólunk, sem látható, sem láthatatlan ellenség. Még történelmi törések, váltakozó ideológiák, hitüket vagy nemzeti önazonosságukat cserbenhagyó, vagy csupán közömbössé vált testvéreink sem tántoríthatnak el minket attól a missziós küldetéstől, hogy imádkozva imádkozni tanítsunk másokat, hogy együtt imádkozzunk megmaradásunkért és másokért is, hogy az ima szálaival összefűzve Istentől soha el ne szakadjunk, és Nagyasszonyunk és apostoli szent királyunk közbenjárását is kérve mind több halhatatlan lelket megmentsünk az örök boldogságra!
Szentmisénkben a nagyon kedves magyar énekek közt nemzeti imánk, a Himnusz is felcsendült, csak úgy zengett a pozsonyi koronázódóm. A szentmisét követően az egymásra-figyelés és vendégszeretet jegyében főként piros-, fehér-, és zöld színű papírokban kínált muffinok mellett beszélgethettünk kötetlenül tovább, örülve egymásnak, az összetartozásnak, melyre nem csak nemzeti ünnepeinken, de a mindennapokban is szükségünk van.
