Ötvösmunka - Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 22. vasárnapra

Két szerzetes sétál egy folyó partján, és egyszer csak segélykérő kiáltásokat hallanak. Egy nő zuhant a vízbe egy leszakadt hídról, s fuldokolni kezdett. A fiatalabb szerzetes gyorsan a vízbe ugrott, és a nő mentésére sietett, míg az idősebb szerzetes mindezt végignézte. Miután visszatértek a rendházba, a történtek után egy órával, az idősebb szerzetes kötelességének érezte, hogy tanácsban részesítse szerzetes testvérét, és hogy figyelmeztesse őt a meggondolatlan tettel kapcsolatban: „Tudnod kell, testvérem, hogy a mi szabályaink megkövetelik tőlünk, hogy ne érintkezzünk nőkkel. Most nem csak hogy megérintetted ezt a nőt, de még a karjaidban ki is hoztad őt a vízből.” A fiatal szerzetes őszintén válaszolta: „Minden tiszteletem ellenére, kedves testvérem, én a folyó partján hagytam a nőt, te azonban még mindig a szívedben hordozod őt.”

Szavaim és tetteim nyilvánítják ki, hogy mi van a szívemben. Amikor ítéletet mondok, véleményt formálok valakiről, az a bensőmből kívánkozik ki, hiszen a szív bőségéből szól a száj” (vö. Mt 12.34).

Jézus a törvény és a hagyományok alapjaira helyezi a hangsúlyt. Ha azok az evangélium tanításában gyökereznek és összefüggésben vannak azzal, akkor fontos a jó szokás megtartása.

Első gondolat tehát az evangélium alapján az, hogy megnyilvánulásaim, megnyilatkozásaim, szavaim és tetteim elárulják, mit táplálok szívemben. Ha az évközi huszonkettedik vasárnap evangéliumában felsorolt tulajdonságokat érzem magamban, akkor a legfontosabb az, hogy ne tagadjam le, merjem bevallani magamnak. Amíg ugyanis magammal nem vagyok tisztában, addig másokat akarok megtisztítani. Amíg magammal nem vagyok rendben, mást akarok rendezni.

Malakiás próféta könyvének sorait idézem (Mal 3,1–4.): hamarosan belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, és a szövetség angyala, aki után vágyakoztok. Lám, már jön is, - mondja a Seregek Ura… Leül, mint az ezüstolvasztó és tisztítómester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak.

Valaki szerette volna jobban megérteni ezt a prófétai jövendölést és ezért felkeresett egy ezüstművest, hogy megnézhesse, hogyan tisztítja az ezüstöt.

Az ötvös fogott egy darab ezüstrudacskát, a tűz fölé emelte és hagyta, hogy felmelegedjen. Közben elmagyarázta, ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, oda, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle. A kérdező nézte az ötvöst és elgondolkodott, hogy Isten is ilyen forró helyre tesz néha minket. Megkérdezte hát a férfit, igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes időtartama alatt. Az ötvös igennel válaszolt és elmagyarázta: nemcsak ott kell ülnie és tartania az ezüstöt, de a szemét sem veheti le róla, mert ha az ezüst a kelleténél akár egy perccel is tovább marad a lángok között – megsemmisül. Az illető rövid ideig hallgatott, majd megkérdezte: honnan tudja, mikor tiszta teljesen az ezüst? Az ötvös mosolyogva válaszolt: ez nagyon egyszerű: amikor meglátom magamat benne.

Emberünk hazament és papírra vetette: „Isten addig égeti, tisztítja az ezüstöt, a teremtett emberi lelket, mígnem egyszer csak az olvadt fém színe hirtelen ki nem tisztul és Isten – akár egy vakító fényes tükörben – a lélek színében meglátja isteni saját magát. Akkor a lélek már készen van, megtérhet alkotójához. És ekkor az Isteni ötvös leteszi kezéből, de szívére öleli a hozzá megtérő embert.”

A második, egyben befejező gondolat az elhangzott történet alapján ez: Isten tisztíthat csak meg méltóképpen. A tisztítás, a tisztulás fájdalmas, de elkerülhetetlen. El lehet menekülni, de utolér. Nem azért, hogy megkínozzon, hanem hogy megtisztítson, mert szeret!

Ha belső lelkület nélkül szeretnék lelki életet élni, egyre idegesebb, agresszívebb leszek. Feszültté válok, mert lelki életet élek lélek nélkül. Vallásos leszek Isten nélkül. Beszélek Istenről a Vele való mély kapcsolat nélkül és – éppen ezen ellentmondásosság miatt – megnehezítem környezetem életét is.

Ajkammal tisztelem az Urat, de szívemmel távol vagyok tőle (vö. Iz 29,13)