Élet az Írásban: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 26. vasárnapra

A Szentírás tartalmazza a múltat, a jelent és a jövőt.

A Szentírás tartalmazza a múltat:

A Szentírás különböző irodalmi műfajokban elém tár minden lényegeset Isten és ember kapcsolatáról. Ezek a múltban leírt szövegek szent szövegek, mert a szerzők az Istennel kapcsolatos tapasztalataikat írták le, és ezekből óhatatlanul kirajzolódik egy „istenkép”, amely bennük kialakult.

Az Istenről kialakult kép azonban folyamatosan fejlődött és formálódott a szerzők életében. A szövegeket tehát nem a szerzők miatt tartjuk szent szövegeknek, hanem a leírtakban végigvonuló üzenet, „vörös fonal” miatt, amelyet Isten SzentLelke sugallt számukra.

A Szentlélek indította lelkük mélyén, Ő késztette őket, hogy leírják mindazt, amit megtapasztaltak egyénileg és amit megtapasztaltak a közösség életében.

A Szentírás tehát szól az egyénről, de szól a közösségről is, amelyben ezek az egyének éltek.

A Szentírás tartalmazza a jelent: a régi szövegek, a szent szövegek ma is beszélnek. Bizonyos írásokban magamra ismerhetek, ha figyelmesen és érdeklődéssel olvasom azokat. Más írásokban mások ismernek magukra. Attól függ, hogy ki milyen életszakaszban és milyen állapotban van. Fontos az, hogy ha keresek és kutatok a szent iratokban, akkor a Szentírás talál meg engem: pontosabban a benne és általa hozzám is szóló Szentlélek, aki egykor sugalmazta azokat a sorokat. A lényeg, hogy vegyem kézbe és keressek, kutassak benne. Higgyem el azt, amit maga az Úr mond nekem: „mert mindenki, aki kér, az kap, aki keres, talál” (Lk 11, 10).

A Szentírás tartalmazza a jövőt is: a szövegekben elrejtve ott van sok minden, ami a jövőben bontakozik ki. A Szentírásban élő Isten felém jön a múltból, vezet a jelenben a jövő felé.

Sok mindent nem értek még benne, de azért is olvassam ezeket a szövegeket, mert egyre többet megértek a jövőben és egyúttal alakulok, egyre jobban fogok hasonlítani Istenre, ha követem és nem csak olvasom a szövegeket.

Amit sokat olvasok, az hat rám és formál engem.

A Szentírás ezért az istenkép fejlődésének a története is. Formálódik az Ószövetség kezdetétől, a Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig. Az első könyv előrevetíti a jövőt, az utolsó könyv magában foglalja a múltat. Így áll össze egységes egésszé ez a könyv: Isten könyve, amelyet emberek által fogalmazott meg. Ezért az ember megértheti, ha türelmesen olvasgatja újra meg újra, és ha valamit nem ért, továbbmegy. Később érti meg.

Érdekes ebben az értelemben az évközi időszak huszonhatodik vasárnapjának üzenete is. Nemcsak azokról szól, akik már Jézussal tartanak, hanem azokról is, akik másképp szeretnek, de nincsenek Istentől távol.

„Mester! – szólítja meg János apostol Jézust - láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki. (Mk 9, 38) Amit erre Jézus válaszol Jánosnak, nem szabad figyelmen kívül hagyni: „Ne tiltsátok meg neki... hiszen, aki nincs ellenünk, velünk van” (Mk 9, 40).

Sohasem tudhatom száz százalékosan, hogy az én utam jobb, mint a másé. Attól, hogy egy egyház tagja vagyok, még nem birtoklom a teljes igazságot, mert még nem vagyok készen. Úton vagyok!

Sokszor van az úgy, hogy egy – nem az én egyházi közösségemhez tartozó, vagy éppen ateista ember – jobban szeret, mint én, aki éppen olyan időszakban vagyok, hogy nem is gyakorlom igazán hitemet, vallásomat. Ilyenkor ki áll közelebb Krisztushoz? Ő vagy én?

Amikor elítélek másokat, akik – szerintem – távol járnak Krisztustól, és közben nem ismerem őket, nem érzem szívüket, könnyen ugyanabba a hibába eshetek, mint János apostol: csak az én utamat látom helyesnek, az egyedül üdvözítőnek!

Tudom, hogy nagy kísértés másokat saját képemre formálni és csak az általam elképzelt utat igaznak tartani. Éppen ezért kell feltennem magamnak a kérdést, amit újra és újra meg kellene válaszolnom – és nemcsak a jövő héten!

Vajon nem azért járnak sokan más úton, mert az általam hirdetett út távolítja el őket Krisztustól?

Ne siessem el az ítélkezést...