Oszkár és a „hagymapince” – Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 23. vasárnapra

1959-ben, Németországban, Günter Grassnak, az akkor még ismeretlen fiatal írónak jelent meg a nagy feltűnést keltő könyve, amely „A bádogdob” címet viseli.

A regény főhőse, Oskar, a fejlődésben visszamaradt infantilis törpe, aki csakis a pléhdobján keresztül hajlandó értekezni a világgal. Ez az Oskar egy különleges mulatóhelyre, a Hagymapincébe kerül dobosnak. Itt nem „búfelejtő” italt árusítanak, hanem minden vendégnek, idősnek és fiatalnak, férfinak és nőnek egyaránt egy kis díszes deszkát, egy éles kést és egy hagymát adnak „szórakozásként”. Aztán mintegy vezényszóra hámozni, majd vágni, egyre gyorsabban vágni kezdik a hagymát mindaddig, amíg minden szem meg nem telik könnyel és az egész vendégsereg sírni nem kezd.

A „vendégek” ugyanis sírni járnak a „Hagymapincébe”, mert olyan fásultak már, hogy csak így tudnak sírni és kibuggyanó könny nélkül mégsem tudnak élni. Fizetnek is azért, hogy kiszikkadt életüket feláztassa a könny, és sírva-zokogva beszélni tudjanak: önmagukról, sebeikről, bánataikról. Hogy legalább néhány óráig embernek érezzék magukat: érző embernek érzéketlen fadarab helyett.

Milyen fogvacogtató és gúnyolódó fotográfiája ez egy modern írónak a modern emberről. Arról az emberről, akinek már csak a hagyma indítja meg a könnyeit, érzelmeit.    

Vannak, akiknek az ital a „hagymájuk”, már csak az ital kábulatában éreznek még valamit. S isznak, mert olykor embernek szeretnék érezni magukat.

Vannak, akiknek a felfújt bőrlabda a hagymájuk s egy elvesztett mérkőzésen még tudnak dühöngeni: azaz érezni és dühükben még talán sírni is.

Egy fiatal lányt édesanyja templomba hívta. Erre a lány annyit mondott: én inkább megnézem a „Halálhajó” c. filmet, mert azt mondják: senki sem marad benne életben. Ennek a lánynak a filmnézés a „hagymája”. Egy mozi sötétjében elsírja magát és pár pillanatig embernek érzi önmagát. 

A fásult szív olyan régi, mint maga az ember.

Ezt a befásultságot az okozza, hogy azok az emberek, akik maguk körül forognak, egyre inkább süketté válnak egymás meghallgatására, befelé fordulnak és némákká is válnak, mert nem tudják elmondani érthetően, ami bennük van. S egy idő után nem is akarják...

Amikor beszélek, többször is megtapasztalhatom, hogy nem úgy értenek meg engem, ahogy azt én szerettem volna. Vagy pedig meghallgatok másokat – és mégsem értem jól őket. Ez is süketnémaság. Sőt, igazán az.

Amikor Jézus feloldja a süketnéma nyelvét és helyreállítja hallását, eszembe jutnak a fogyatékkal élő emberek, akikkel munkám során találkozom.

Az ő világuk a mi világunkkal nehezen találkozik.

Mégis, magunkat többször sajnálom, hiszen ők – szemmel láthatóan – többször élik meg a jelen pillanat örömében hétköznapjaikat, mint mi – magunkat normálisnak tartó emberek, akik sokszor nehezebben éljük át vagy éljük meg (éljük túl?) mindennapjainkat.

Sokszor beszélünk – mégsem értenek. Meghallgatunk másokat – mégsem értjük jól őket.

Jó lenne meghívni beszélgetéseinkbe a Mestert is, hogy segítsen gondolataink megfogalmazásában és másokra való figyelésünk során. Megkérni Őt, hogy feloldódjék nyelvünk és egyértelműbben fogalmazzunk. Megnyíljon fülünk és jól halljunk...

Megkérni Őt: tegyen egészségessé, egész emberré...

Különösen akkor, amikor nagyon is annak hisszük magunkat...