Nagyrabecsültek: Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 30. vasárnapra

Egy koldus ült az út szélén, több mint harminc éven át. Arra ment egy idegen.

- Adna egy kis aprópénzt? - motyogta a koldus és gépiesen tartotta oda a kalapját.

- Nincs mit adnom - felelte az idegen, majd kérdezett: mi az, amin ülsz?

- Ó, ez csak egy régi láda. Amióta az eszemet tudom, ezen ücsörgök itt.

- Belenéztél már valaha is abba a ládába?

- Nem. Minek is néztem volna, nincs benne semmi.

- Nézz csak bele!

A koldus nagy nehezen felfeszítette a láda tetejét. Megdöbbenve, hitetlenkedve, majd megmámorosodva állapította meg, hogy a láda tele van arannyal.

E történet koldusa megszokta életmódját. Annyira a megszokás uralma alatt él, hogy fel sem merül elméjében a változás lehetősége. Talán olyan ember ő is, aki siratja a múltat, ami semmivel sem különb a jelenénél, csak már elfelejtette. S várja szomorúan a semmit sem ígérő jövőt. Elfelejti, hogy a ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódott.

A megszokás könnyen vakká tesz, mert csak egyetlen szemszögből nézem a valóságot és hajlamossá válhatok Isten akaratára fogni kialakult helyzetemet, amelyet pedig én magam alakítottam ki.

Timeus fia, Bartimeus esete rámutat arra, hogy mindig van lehetőség kilépni egy megszokott helyzetből, a komfortzónából.

Ez a fizikailag vak ember nem süket, mert hallott már Jézus gyógyításairól. Vakságát nem Isten akaratára fogja, különben nem dobná el köntösét és így nem lépné át saját határait sem. Meghallja a tömeg közeledését, belső látásával „ráérez” a közeledő Jézusra és kiált. A tömeg el akarja hallgattatni, de ő már elérkezett arra a pontra, hogy készen áll a gyógyulásra. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint a Jézus kérdésére adott válasz. Jézus azért kérdez rá a vak ember szándékára, hogy még inkább felerősítse a benne rejlő lehetőséget és azt hangosan is megfogalmazza: akarom, hogy lássak. S a koldus hite miatt megtörténik a csoda. Elérkezett az a pont, hogy van bátorsága Jézus felé lépni és ki is nyilvánítja hitét. Hátrahagyja előző életét, kilép a komfortzónából és új tér tárul ki előtte.

„Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62)

Ha fizikai szemmel – csak külső szememmel – nézek, még nem biztos, hogy mindent látok.

Mérkőzéseken vehetem észre, hogy a lelátókról nagyon sokan telefonjukkal próbálják rögzíteni a fontos pillanatokat. Miközben filmeznek vagy fényképet készítenek, elveszítik a teljes képet, mert kamerán keresztül néznek, és nincs teljes rálátásuk a történésekre. Elveszítik a jelen élményét és a jövőből nézik vissza azt a jelent, ami számukra már elmúlt.

Isten MINDIG A JELEN ÉLMÉNYÉBEN VAN.

Autóval gyakran utazom, és átsuhanok helységeken, miközben célba érek. Sokszor nem is tudom, éppen hol tartok. Gyalogosan is megtörténik ugyanez. Tudom a célt, de az út szépségét és a velem szembe jövő embereket nem veszem észre, így nem is történhet igazi találkozás.

Isten mindig a Jelenben van. Ha Őt meglátom, észreveszem környezetem szépségét és a másik embert is. Mindent, ami igazán számít. S akkor nem siratom a múltat, mert az már elmúlt. Ezért fontos gyakran tudatosítanom, hogy a ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódtam.

Bartimeus nevének jelentése: a nagyrabecsült fia. Én is a nagyrabecsült gyermeke vagyok, ezért nem hiszem azt, hogy vakon akar vezetni. Azt akarja, hogy lássak. Lássam Őt és Őrajta keresztül másokat. S mivel nagyrabecsült vagyok – ezért nem akar – nem akarhat rosszat.

Engedjem magam vezetni – új utakon.

Vegyem észre, hogy az érték bennem van: képét hordozom, amely többet ér mindennél, amit birtoklok.

Nagyrabecsült vagyok.