Felnézés: Sajgó Balázs atya elmélkedése Advent első vasárnapjára
„...Emeljétek fel fejeteket, mert elérkezett megváltásotok!” (Lk 21, 28)
XXIII. János pápa 1958 novemberében szülőföldjének, Bergamónak zarándokait fogadta, s hozzájuk intézett beszédében felelevenítette életének egyik kedves epizódját. Elmondta nekik, hogy mindössze hétéves volt, amikor édesapja a szomszéd faluba, egy zarándoklatra vitte magával. Útközben nagyon elfáradt és ekkor édesapja vállára vette. Mivel még nagyon kicsi volt, a nagy tömeg miatt nem látott semmit az eseményekből, ezért rángatni kezdte édesapja kabátját, aki ekkor újra a vállára vette. Most már boldog volt, hiszen a magasból mindent látott.
„Azóta hetven év telt el – zárta szavait a pápa – de ma is emlékszem édesapám akkori mozdulatára. Sőt, csodálatos jelkép lett számomra. Mert még ma is, amikor elfáradok és nem látok tisztán, kérem a mennyei Atyát, emeljen a vállára.”
Advent első vasárnapján, az evangéliumi rész első sorai a jelekre való figyelés fontosságára hívnak meg: készenlétre, éberségre, kiélezett figyelemre – a hétköznapokban is!
Jézus Krisztus visszajövetelekor a nap elsötétedik, a hold nem fénylik többé. Mit jelent ez? Azt, hogy minden „itteni” ragyogás és szemfényvesztés eltűnik; minden „világossá” válik. Az is, hogy sokféle magamutogatásom mit sem ért.
Ha felemelem fejem, észreveszem a Jelenlevőt.
Nehéz helyzeteimben Szent Pio atya szép hasonlata segíthet. Szerinte ez a világ olyan, mint amikor egy kisgyermek a varrogató édesanyja lábánál ül, és időnként feltekint édesanyja munkájára. Alulról nem lát mást, mint összevisszaságot, fura vonalkákat és nem érti édesanyja munkájának értelmét, így ki is fejezi nemtetszését. Ekkor az édesanya lehajol és megmutatja gyermekének a kézimunka színét. A gyerek pedig elcsodálkozik a kézimunka szépségén és megérti azt, hogy a munka fonákjának túloldalán csodálatosan szép annak a színe, ez adja meg annak értelmét.
Az egyetlen helyes magatartás minden nehéz helyzetben ez: megállni és felemelni tekintetemet. Felülemelkedni azon a helyzeten, amelyen nem látok át. Ha ki akarok jutni a ködből, felmehetek a magaslatra és minden másképp látszik, ahogy ezt Pilinszky János „Aranykori töredék” c. versében megfogalmazza: „Minden tetőről látni a napot”.
A sok ellentmondás, a sok okoskodás inkább lehúz, mint felemel. Ha őszinte vággyal emelem fel tekintetem és szívem Isten felé, Ő lehajol és megmutat valamit Önmagából, ami segít a még nagyobb emelkedésben. Felemelő tapasztalatban lesz részem.
Emeljem fel tekintetemet és szívemet, hogy Felülről kérjem a választ és sohasem Kívülről. Kívülről sohasem kapok biztos választ. Ha Felülről kérem, Belül is megértem.
Ő jelen van akkor is, amikor ezt nem veszem észre, mert “tobzódásban, részegeskedésben, vagy evilági gondokban” (vö. Lk 21, 34-36) vagyok belemerülve. Mámorosan nem is lehet tisztán látni, éberségre, józanságra van szükség, hogy észrevegyem a Jelenlévőt.
A parúzia szó eljövetelt jelent. Ám a szó még alapvetőbb jelentése: jelenlét. Hiszen Krisztus nem ment el. Krisztus eljövetele a jelenlétének felragyogása, nyilvánvalóvá válása lesz. Az a pillanat, amikor majd mindenki felismeri őt, a Jelenlévőt.
Hatalom és dicsőség. Ha felemelem tekintetem, meglátom Krisztus dicsőségét és hatalmát. Jézus Krisztus visszajövetele megrendíti az eget és a földet, minden evilági erő összeomlik. Ekkor rádöbbenek arra, hogy az „itteni” erősek ideje is lejár. Jézus Krisztus hatalma, megtartó ereje nyilvánvalóvá lesz.
Mennyire vak vagyok sokszor, mennyire képtelen arra, hogy meglássam a Jelenlévőt, mert elnehezedett a szívem a mámortól, vagy mert a szomorúságtól már nem vagyok képes meglátni Őt. A JelenLévőt!
Advent tegyen gyermekké, látóvá, várakozóvá, hogy részem lehessen abban az örömben, amely nem megvásárolható!
Ezt a megértést kérhetem magamnak, kívánhatom másnak. Ez a legjobb!
