Jön a Fiú: Sajgó Balázs atya elmélkedése Advent 2. vasárnapjára
„...és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.” (Lk 3,6)
Hideg, nyirkos decemberi este volt, karácsony előtt pár nappal. A falu plébánosa még egyszer, utoljára indult el, hogy próbát tegyen egy házaspár kibékítésére, akik válni akartak. Hónapok óta próbálkozott, de semmi eredményre nem jutott.
A feleség nyitott ajtót, a férj fáradtan, leverten ült az asztal mellett. A két ember harminckét éve élt együtt. Néhány éve válságba került a házasságuk. A háború évei alatt elidegenedtek egymástól, s már nem volt mondanivalójuk egymás számára. Hiába próbált a pap beszélni a szeretetről, megbocsátásról, újrakezdésről, a házaspár fásultan, közömbösen bámulta a padlót.
A hallgatást az ajtócsengő hangja törte meg.
Ki jöhet ilyen későn? Az asszony felállt, kilépett az előszobába, és behúzta maga mögött az ajtót. Nagyot nézett, amikor megpillantotta a táviratkihordót, aki egy borítékot nyújtott át a meglepődött asszonynak. A borítékot a háborúban harcoló fiúk küldte: „Ma érkeztem a határra, holnap jövök. Fiatok.”
Hát a fiúknak éppen most kell hazajönni a háborúból, egyik összeomlásból a másikba? – tette fel a kérdést az asszony magában.
A férfiak némán várakoztak bent, míg az asszony végre belépett a szobába. Az ajtónál tétovázva megállt. Kérdően, reménykedve tekintett férjére, és remegő ajakkal végre kimondta: - Jön a fiunk!
A férfi rábámult, majd akadozva ismételte a szavakat: - Jön a fiunk? Az asszony bólintott és könnyek folytak szeméből. A férfi zokogva rejtette kezébe arcát. Aztán felállt és a két ember lassú léptekkel elindult egymás felé. Nem szóltak egy szót sem, de tekintetük mindent elárult. Végül megtörtént a csoda: átölelték egymást, teljesen megfeledkeztek arról, hogy egy harmadik ember is van a szobában, aki ámulva szemlélte a fejleményeket. Amit hónapokon át nem tudott elérni, azt egy mondat pillanatok alatt elvégezte: „Jön a fiú!”
A pap észrevétlenül elhagyta a szobát és a szürke decemberi ködben ujjongva ballagott hazafelé: „Jön a fiú!” – ismételgette magában. Csak néhány nap volt karácsonyig.
Báruk próféta (Bár 5,1-9) arra szólítja fel az elfáradt embereket, hogy vessék le a gyász ruháját és ujjongjanak, mert közel van szabadulásuk napja.
A prófécia beteljesedett és az evangéliumi részben (Lk 3,1-6) Keresztelő Szent János meghirdeti a Szabadító közeledését, amelynek előfeltétele a bűntől való megtisztulás. Az evangélista részletesen ismerteti a neveket Tiberius császártól, Pilátus helytartón és a fejedelmeken keresztül a főpapokig.
Mindennek nagyon mély üzenete van: Isten abba a világba érkezik, amelyben élek. Mindig.
Számomra ez azt jelenti, hogy én sem menekülhetek ki, nem menekülhetek el abból a világból, amelybe beleszülettem. Megtehetem ugyan, de még több szenvedésben lesz részem. Egy azonban egészen biztos: bárhová megyek, magamat viszem. Ezért, ha meghallom szívem ajtaján a csengő hangját, ajtót nyitok és átveszem a táviratot, akkor Isten közelsége élő tapasztalattá válik, elindulok a megszentelődés útján.
A második üzenet az elsőből következik: a prófécia beteljesedett, Isten eljött egykor közénk és ma is eljön, csak nagyon sokszor nem úgy, ahogy elképzelem. Sokan azért csalódnak Őbenne, mert azt várják el Tőle, hogy helyettük oldja meg a világ problémáit, hogy eltávolítsa az uralmon lévőket és a gonosz erőket, térítse meg a gonoszokat, tegyen rendet a világban.
Nem szabad elfelednem, hogy Isten mindezeket megteszi, csak nem nélkülem. Szüksége van szívemre, lábaimra, kezeimre. Komolyan veszi világban való itt-létemet és velem – nem nélkülem! – szeretné építeni az Ő világát.
Ezért mielőtt másokat terelnék az általam elképzelt jobb útra, először magamban kell rendet tennem. Először élni, azután beszélni – ha szükséges!
Amikor pedig megtörténik a találkozás, el kell indulnom. Távirathordozóvá kell válnom. Életem legyen üzenet, hogy rámkérdezzenek. S ha kérdeznek, akkor elmondhatom történetemet, amely lehet sokszor banálisnak tűnik számomra, mégis átsegíthet valakit a holtponton.
Isten mindig megtalálja az utat hozzám. Isten Igéje, Szava, a Fiú most is jön felém. Ezért magamban kezdjem újra készíteni az utat: a lényem középpontja felé vezető utat egyenessé teszem, az akadályokat eltávolítom, hogy a mindig Jelenlevő Isten számára én is jelen legyek. Ha ezen dolgozom, akkor meglátom az Isten üdvösségét. A belső folyamat gyümölcse üdeség, frissesség, üdvösség.
Ha mindent igyekszek eltávolítani, ami akadályozza bennem a szeretet áramlását, akkor valami hasonlót tapasztalhatok meg, mint amit Weöres Sándor fogalmaz meg „Üdvösség” c. versében:
„Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem, amikor szeretni tudtam, és szeretnek-e, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, egyébkor szakadékba buktam. Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem.”
