Új látásmód: Sajgó Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 2. vasárnapjára

Egy angol gazdálkodó, Peter Gunner több ezer fűzfát ültetett el különleges elrendezésben, amelyek madártávlatból nézve Jézus szavait idézik: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6). „Ez a különleges ültetvény – mondja a gazdálkodó – olyan, mint az élet: senki sem tudja, föntről nézve milyen. Úgy járjuk végig, hogy nem értjük, pedig van értelme, csak más perspektívából kell nézni.” Hozzáteszi: „Valahányszor elrepül fölöttünk egy gép, mondok egy fohászt; remélem, valaki meglátja, és elgondolkodik rajta.” (forrás: https://dkjozsef.blogspot.com/.../nem-ertjuk-pedig-van...)

Amikor az Úr Jézus három tanítványának jelenlétében megmutatja a hegyen isteni dicsőségét, nem egy különlegességet mutat meg, hanem a valóságot tárja fel számukra – és számunkra is!

A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a valóság elriasztja az embert, mert fél attól, hogy mily nagy hatalommal és dicsőséggel ruházta fel őt az Isten! Már az Ószövetségben az ihletett szerző kihangsúlyozza az ember istenképűségét: „Isten az embert a saját maga képmására teremtette, férfinak és nőnek teremtette.” (Ter 1,27) Erről beszél a zsoltáros is, amikor mindezért hálát ad, mondván: „Kevéssel tetted kissebbé az angyaloknál” (Zsolt 8,6). Szent János is ugyanezt erősíti meg: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk (1 Jn 3,1).

A Szentírás ezt a valóságot tényként tárja elénk, ahogy Nagyböjt második vasárnapjának szentírási szakaszai is igazolják.

Amikor Isten azt mondja Ábrahámnak, hogy sok nemzet atyja lesz, ő és Sára már éltesebb korúak és gyermektelenek. Természetes módon ez lehetetlennek tűnt, ezért Isten kivezeti Ábrahámot a szabad ég alá és azt mondja neki: „Tekints föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni! Ennyi utódod lesz!” (1 Móz 15,5)

Ábrahámnak nem volt elég hallania, amit Isten mond – látnia is kell azt lelki szemeivel. Bár az ígéret még több évig nem teljesült, amikor Ábrahám felnézett az égre, a csillagok folyton Isten hűségére emlékeztették.

A „látás” Istentől kapott képesség arra, hogy lássam a láthatatlant. Ha nincs mennyei látás, az emberek csak botladoznak (ld. Példabeszédek 29,18).

Ahhoz, hogy valami megszülethessen, először meg kell fogannia bennem úgy, hogy a hit szemével már látom, gondolatban a retinámra ég a kép.

Állítólag egy a tulajdonosa által értéktelennek tartott márványdarabra nézve Michelangelo azt mondta: „Számomra felbecsülhetetlen értékű. Bele van zárva egy angyal és nekem kell kiszabadítanom.” Amit így látok, az megváltoztatja az életem irányát.

Egy vak ember megkérdezte Szent Antaltól: „Mi lehet rosszabb, mint elveszíteni a látásodat?” Antal így válaszolt: „Az, ha elveszíted a látomásodat.” Isten sem adhat új látomást, amíg nem változtatok a fejemben lévő régi képeken és hozzáálláson. A hit belső szem, amely felfelé emeli tekintetemet: bentről felfelé és fentről kifelé.

„Ahol a testi szem csak egy gesztust lát, egy félmosolyt, egy biztató pillantást, ott a belső szem tévedhetetlenül látja magát a szeretetet. Ahol a testi szem csupán egy szenvedő, keresztre feszített, töviskoronától vérző homlokú embert lát, ott a belső szem a maga teljességében látja az Úr Krisztust, örök istenségében az Atya jobbján, egyszerre szenvedőn és megdicsőült testben.

Belső tekintetünk felemelése Jézusra a legnagyobb kegyelem, de egyben a legnagyobb feladat is. Mert ahhoz, hogy lássuk őt, minden mástól, a világtól és önmagunktól is el kell fordítanunk tekintetünket. Őt kell szemlélnünk, s benne majd helyesen látjuk a világot, az embereket, önmagunkat is. Néha nagyon nehéz, mégis meg kell tennünk, mert ez az egyetlen menekvés a kísértés, a megpróbáltatás, a testi-lelki szenvedés idején. Ha kitartunk ebben a szemlélésben, egyszer csak észrevesszük, hogy többé már nem kell erőnket megfeszíteni, hogy Krisztusra tekintsünk, mert eljutottunk a hitben való látásra. A belénk öntött szemlélődés kegyelme ez, amikor a belső szemünk elé táruló látvány kezd egészen elragadni minket, kiragadni mindabból, ami az ég alatt van. Ez a szentség útja és örök gyógyulásunk, vigasztalásunk forrása.” (Barsi Balázs OFM: Magasság és mélység)

Kész vagyok arra, hogy megváltoztassam a régi gondolkodásmódomat és teret adjak az Istentől való új dolgoknak?