A remény örömteli várakozás, hogy találkozunk Jézussal: Ferenc pápa kedd reggeli homíliája

Gedő Ágnes / Debora Donnini – Vatikán

Identitásunk, hogy a szentek polgártársai lettünk

A Szentatya kedd reggeli homíliáját a napi szentlecke (Ef 2,12-22) szavaira alapozta, amelynek liturgikus üzenete, hogy a szentek polgártársai és Isten háza népe lettünk, mert Krisztus békét szerzett nekünk vére ontásával, és mindnyájunkat meghív országába. Isten megajándékozott minket az „állampolgársággal”, identitást adott nekünk, „személyi igazolványt”. Isten Jézusban ugyanis érvénytelenítette a törvényt, hogy kiengeszteljen minket egymással, felszámolja az ellenségeskedést, és így az Atya előtt egy lélekkel mutatkozhatunk be, vagyis egyesített minket – húzta alá Ferenc pápa. Így Jézusban a szentek polgártársai vagyunk. Identitásunkat éppen az adja, hogy az Úr meggyógyított minket, közösséggé alakított és hogy magunkban hordozzuk a Szentlelket.

Mindennap előre az örökség felé

Isten tehát az örökség felé terel minket abban a bizonyosságban, hogy polgártársak vagyunk, és hogy Isten velünk van. Az örökség pedig az, amit keresünk utunkon, s amit majd a végén kapunk meg. De mindennap kell keresnünk, és ami előrevisz minket identitásunk útján az örökség felé az éppen a remény, mely talán a legkisebb és legnehezebben érthető erény.

Számodra mi a mennyország?

A hit, a remény és a szeretet - ajándék. A hitet könnyű megérteni, mint ahogy a szeretetet is. De mi a remény? – tette föl a kérdést Ferenc pápa. Egyrészt reméljük a mennyországot, reméljük, hogy találkozunk a szentekkel, és hogy elnyerjük az örök boldogságot. De számodra mi a mennyország? – kérdezett tovább a Szentatya. Remélve menni előre egy jutalom felé, a boldogság felé, amit nem itt, hanem majd odaát nyerünk el… ez egy nehezen fölfogható erény. Egy alázatos, nagyon alázatos erény. Olyan erény, ami soha nem okoz csalódást: ha remélsz, soha nem csalódsz. Soha, soha. És konkrét erény is. „Na de hogy lehet konkrét, ha nem ismerem a mennyországot és azt, ami rám vár?” A remény, a mi örökségünk az, hogy a remény valami felé visz, nem egy eszme, nem az, hogy szép helyen vagyunk… nem. Egy találkozás. Jézus mindig aláhúzza a reménynek ezt a részét, ezt a várakozást, találkozást.

Az áldott állapotban lévő nő alig várja, hogy találkozzon gyermekével

A mai evangéliumi szakasz (Lk 12,35-38) egy találkozásról szól: a gazdáról, aki a menyegzőről tér haza. Tehát mindig ott a találkozás az Úrral, valami konkrétum. Ennek illusztrálására a pápa egy konkrét példát hozott: Egy kép jut eszembe – mondta a Szentatya -, amikor a reményre gondolok. Egy állapotos nő jelenik meg előttem, aki gyermekét várja. Elmegy az orvoshoz, megmutatja az ultrahangot – ja, igen, a gyerek jól van… Nem! Boldog! És mindennap megérinti a hasát, hogy megsimogassa a gyermeket, várja a kicsit, ebben a várakozásban él. Ez a kép jól megérteti velünk, mi is a remény: egy találkozásra várva élni. A kismama elképzeli, milyen színű lesz gyermeke szeme, milyen lesz a mosolya, szőke hajú lesz vagy fekete… de mindenképpen elképzeli a vele való találkozást. Elképzeli a találkozást a gyermekével.

Örüljünk a Jézussal való apró találkozásoknak

Tegyünk föl magunknak néhány kérdést a reményre vonatkozóan – buzdított a pápa. „Én konkrét dolgokban remélek, vagy csak úgy általában, kissé gnosztikusan?” A reménység konkrét, mindennapos, hiszen egy találkozás. És ahányszor találkozunk Jézussal az eucharisztiában, az imádságban, az evangéliumban, a szegényekben, a közösségi életben, mindannyiszor közelebb lépünk ehhez a végső találkozáshoz. Bölcsen meg kell tanulnunk örülni életünk során a Jézussal való apró találkozásoknak, melyek előkészítik a végső találkozást. Ferenc pápa kedd reggeli szentbeszéde végén még egyszer visszatért az identitásra, összefüggésben azzal, hogy közösséggé váltunk és az örökségre, amelynek erejével a Szentlélek előrevisz minket a reményben. Kérdezzük meg magunktól: hogyan vagyunk keresztények? És hogy elvont értelemben várjuk a mennyországot örökül, vagy egy találkozásra várunk?