Ferenc pápa kedd reggeli homíliája a Szent Márta-házban: ne panaszkodjunk, az Úr gyengéden vigasztal és büntet

Gedő Ágnes / Alessandro Di Bussolo – Vatikán

Az Úr vezeti népét, vigaszt nyújt neki, de ha kell, helyre teszi és megbünteti. Mindezt apai gyengédséggel, mint a pásztor, amelyik „karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti” – idézte a mai olvasmányt Ferenc pápa (vö. Iz 40,1-11). Izajás próféta így ír: „Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen az Úr keze kétszeresen sújtotta minden bűnéért”. Az Úr mindig megvigasztal, ha mi hagyjuk magunkat megvigasztalni – mutatott rá a pápa. Isten kiigazít minket a vigasztalással, méghozzá úgy, ahogy a mai liturgiában olvassuk: mint a jó pásztor, amelyik karjaiba veszi bárányait, összetereli a nyájat, bárányait ölében hordozza, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti.

Az öröm gyengéddé tesz

Fontoljuk meg szívünkben ezeket a gondolatokat – buzdított Ferenc pápa. Ez a passzus a gyengédségről szól. Hogyan vigasztal az Úr? Gyengéden. Hogyan javít ki minket? Gyengéden. Hogyan büntet? Gyengéden. El tudjuk képzelni, hogy az Úr az ölében hordoz minket, miután vétkeztünk? Az Úr vezeti, irányítja népét, az Úr kijavít, vagyis inkább büntet, és mindezt gyöngédséggel. Isten gyöngédsége, Isten simogatása. Nem nevelői vagy diplomatikus magatartás ez, belülről jön az öröm Istennél, amikor egy bűnös odamegy hozzá. Az öröm pedig gyengéddé tesz – magyarázta a pápa.

Az Úr örül, amikor odamegyünk hozzá bocsánatot kérni

A tékozló fiú példabeszédében az apa messziről meglátja a fiát, mert várja őt. Fölmegy a teraszra, hogy lássa, visszatér-e. Ilyen az apai szív. Amikor pedig megérkezik és rákezd a bűnbánó beszédre, az apja torkára forrasztja a szót és ünnepséget rendez tiszteletére. Az Úr gyöngéd közelsége ez. Az evangéliumban visszatér a pásztor, amelyiknek száz juhából egy elveszett. Lukács így írja: „Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja?” (vö. Lk 15,4) Ez az Úr öröme a bűnös láttán, amikor látja, hogy hagyunk magunknak megbocsátani, odamegyünk hozzá a bocsánatát kérve. Örömet érez, amit gyengédséggel mutat ki, gyengéden vigasztal minket.

Panaszkodásból Nobel-díj

Sokszor panaszkodunk a nehézségeink miatt, amikkel küszködünk: az ördög azt akarja, hogy búskomorságba essünk, kiábránduljunk az életből, megkeseredjünk bűneink miatt. A pápa ekkor fölidézte egy emlékét: „ismertem egy szerzetest, akit „Panasznak” hívtak, mert mást se csinált, csak panaszkodott: Nobel-díja volt a panaszkodásból.” De mi is hányszor panaszkodunk, lamentálunk, és hányszor hisszük azt, hogy a bűneink, a korlátaink nem megbocsáthatók. És akkor jön az Úr hangja, aki azt mondja: „Én megvigasztallak, veled vagyok”, és gyengéden megérint minket. A hatalmas Isten, amelyik az eget és a földet teremtette, a hős-Isten a mi testvérünk, aki hagyta magát keresztre feszíteni és meghalt értünk, képes megsimogatni minket és azt mondja: Ne sírj!.

Ne féljünk bocsánatot kérni, az Úr megsimogat

Mennyire gyöngéden simogatta meg az Úr a naimi özvegyasszonyt, amikor azt mondta neki: „Ne sírj!”. Mert az egy csapás volt. Hinnünk kell az Úr vigasztalásának, mert utána jön a megbocsátás kegyelme. „Atyám, nekem annyi bűnöm van, annyi hibát vétettem az életemben” – „Hagyd magad megvigasztalni” – „De ki vigasztal meg engem?” – „Az Úr.” – „És hova kell mennem?” – „Bocsánatot kérni: menj, menj! Légy bátor. Nyisd ki az ajtót. Ő pedig meg fog cirógatni.” Isten olyan gyengéden közelít hozzád, mint egy apa, mint egy testvér. Mint a pásztor, amelyik legelteti nyáját és egybetereli őket, a bárányokat ölében hordozza, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti. Az Úr így vigasztal meg minket – zárta kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.