A gyermekvonat utasai a pápánál: Az első tanító nénimet soha nem felejtem el

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Immár hatodik alkalommal gördült be a „Gyermekvonat” szerelvénye a Szent Péter vasútállomásra. Amikor a vonat megállt, sípszó és kiáltás harsant: „Itt a Vatikán! Kiszállás!” Pillanatok alatt olyanná lett a Vatikán, mint egy óriási iskola szünidei zsibongója. A „Népek udvara” kezdeményezés keretében idén hatodik alkalommal rendezték meg a Gyermekvonat-látogatást, melynek során iskolás fiúk és lányok tisztelegtek a Szentatyánál. Az idei kiadás mottója: „Kis utasok, nagy építészek, Baráti város”. A rendkívüli program legnagyobb eseménye volt a Ferenc pápával való találkozás a VI. Pál aulában.

Bátor kérdésekkel mind közelebb egymáshoz

Ferenc pápa a köszöntések után ezúttal is szívesen állt a gyermekek rendelkezésére, akik kérdéseket tettek föl neki. Anna Greta a Giacosa utcai iskolából azt kérdezte tőle, hogy emlékszik-e még az első tanáraira?

Első tanárom emlékét soha nem felejtem el     

Ferenc pápa pedig szívesen emlékezett vissza: hat éves koromban kezdtem iskolába járni, ami úgy 400 méterre volt tőlünk. Akkor 1942-t írtak, te bizonyára akkor még nem és éltél. A tanító néninket Stellának, Csillagnak hívták. Ő tanított az elsőben és a harmadikban, de a második és negyedik osztályban más tanárom volt. Stella nagyon jó tanítónő volt, írni-olvasni tanított, kiválóan. Amikor kijártam az iskolát, mindig megmaradt az emlékezetemben, mert az első tanítónkra mindig emlékezünk. Ez nagyon fontos, mert ők voltak azok, akik elindítottak az életben. Aztán később felhívtam őt, amikor fiatalember voltam, amikor pap lettem. Püspökként segítettem neki a betegségében. 94 éves korában halt meg. Az életében mindig követtem a sorsa alakulását.  Emlékét soha nem felejtem el.     

Iskolásként a világ legszebb városában laktam        

Egy Klára nevű diák az iránt érdeklődött, hogy milyen volt az a városrész, ahol a pápa iskolába járt.

Válaszában Ferenc pápa „megengedte magának”, hogy „gyermekkora lakhelyét a világ legszebb városának nevezze”. Buenos Aires „Flores”, a virágokról nevezett, közkedvelt negyedében laktunk, öten gyerekek, a szüleinkkel. Nem voltak ott magas paloták, inkább csak alacsony házak. 30 méterre a házunktól volt egy szép park, ott fociztunk mindig. Én kapus voltam. Tudjátok miért lettem kapus? – kérdezte a gyerekektől. Mert én a játékhoz  tuskólábú voltam, így mondták „pata dura”. Nem voltam nagy játékos, nehezen mozogtam, ezért tettek be a kapuba, de azt jól csináltam.    

Egy pillanat alatt jött az az első érzés, hogy pap legyek

Malak azt kérdezte a pápától, hogy miként tanulta meg az életet élni.

Darabokban, vagyis apránként – válaszolta a pápa. Először vegyésznek tanultam, aztán még laboratóriumban is dolgoztam, ami tetszett nekem. Aztán egy bizonyos ponton megértettem, hogy ez az egész nem tölti ki az életemet. Ekkor arra gondoltam, hogy csinálni kéne valamit másokért, mint ahogy az orvosok teszik. És végül eljött a tavasz első napja Argentínában, szeptember 21-én, amikor azt éreztem a szívemben, hogy papnak kell lennem. Azért még tovább dolgoztam néhány évet, míg az az érzés bizonyossággá nem lett és akkor beléptem a szemináriumba. De egy pillanat alatt jött az az első érzés.

Egyszer már ősszel fagyott

Giulio Vitale középiskolás diák arra kérte a pápát, hogy meséljen nekik, milyen volt akkor egy iskola. 

Az én iskolám az utca mellett állt, alacsony házak között. Vörös téglából épült,  balra tőle volt egy szép zöld tér, ott nem lehetett focizni a virágok miatt, mert a tér tele volt gyönyörű virágokkal. Az iskolába gyalog mentem és emlékszem egy május 25-ére. Május már érett ősz Argentínában, de abban az évben nagyon hideg volt. Én akkor egy hazafias ünnepre mentem az iskolába, mert az a nap nemzeti ünnep. Az utcára kilépve azt láttam, hogy fagyott odakinn, amit mi ritkán látunk az utcákon. Otthon mi kályhával fűtöttünk. Aztán az iskolában együtt tartottuk az ünnepet… Pár éve meglátogattam az iskolát, olyan mint régen volt, amikor az iskolaudvaron tartottuk a tízórai szüneteket. Ez nagyon megérintette akkor a szívemet.       

Jelmezbe öltözve házról-házra jártunk   

Eiman azt kérdezte a pápától, hogy mi volt a kedvenc játéka.

Nagyon szerettem  a papírsárkányt. Nádszálból és könnyű papírból készítettük, mi magunk csináltuk. Aztán hozzá még a madzag! Ez a játék nagyon tetszett nekem. Aztán a focit is nagyon szerettem. Csináltunk magunknak a kerületben bajnokságot fociból is meg sárkányeregetésből is, ki tudja mind magasabbra fölengedni. Aztán farsangkor csináltunk magunknak jelmezeket és mindenki beöltözött. Így jártunk házról-házra, mindig énekeltünk és mindig kaptunk valamit, hogy csokit vehessünk. Aztán a karnevál napján a kerület főutcájában nagy felvonulást tartottunk, kicsik és nagyok együtt. Nagyon szép ünnep volt.  

Köszönet, hogy magatokat hoztátok

A találkozó végén Ferenc pápa megköszönte a gyerekeknek, hogy nem boltban vásárolható ajándékot hoztak neki, hanem saját magukat, énekeikkel együtt. Azt kérte tőlük, hogy okosan, a szívüket beleadva és hozzá két kezükkel tegyék a mindennapi feladataikat. Emlékezzenek egykori tanáraikra, hiszen ezek a gyökerek, és gyökerek nélkül nem lehet élni, nem lehet virágot hozni. Megtanította nekik a gyökértelen, „sradicato”  szó értelmét, ezt többször együtt elismételték, majd a pápa elmagyarázta a szó értelmét. Megköszönte nekik, hogy rendszeresen eljönnek hozzá, ez már a negyedik alkalom, amikor találkozik velük.

A legérdekesebb kérdés: mikor lesz az ebéd?

Végül azt kérdezte tőlük, hogy szerintük melyik kérdés volt számára a legérdekesebb. Többen azt válaszolták, hogy a „tanárnénis” volt a legérdekesebb. Igen, de most ennél érdekesebb kérdést hallottam, amikor valaki közületek azt kérdezte, mikor lesz az ebéd? Most már ez a legfontosabb kérdés és ezzel el is köszönök tőletek így: Jó étvágyat kívánok nektek! – majd Ferenc pápa búcsút vet a gyermekvonat 1100 tagú zsibongó népségétől.