A Tízparancsolat megszabadít az önzéstől: Ferenc pápa katekézise

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán 

Istennek a Tízparancsolatban a népéhez intézett szavai – utalt vissza Ferenc pápa az előző katekézis témájára – a parancsokon túl, inkább Isten szavai a néphez, hogy jó úton járjon. Ma azonban lépjünk be a Tízparancsolat szövegébe: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából” (Kiv 20,2). Ez a kezdés látszólag idegen az igazi törvényektől, melyek utána következnek, de ez a valóságban nem igaz.

A Tízparancsolat Isten nagylelkűségével kezdődik

Miért nyilatkozik meg az Isten így önmagáról és a megszabadításról? – kérdezte a pápa. Azért, mert a Sínai-hegyhez érkeznek, miután átmentek a Vörös-tengeren. Az Isten előbb üdvözít, megszabadít és csak utána kér bizalmat. Vagyis a Tízparancsolat Isten nagylelkűségével kezdődik. Isten soha nem kér, hogy előbb ne adna. Mielőtt kérne, már ad valamit. Ilyen a mi Atyánk, a Jóisten – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Ebből lesz érthető az első kijelentése: Én vagyok az Úr, a te Istened! Ebben van egy birtokos szerkezet, ami egy viszony, egy kapcsolat, mert mi hozzá tartozunk. Isten nem egy idegen valaki, ő a te Istened!

Krisztus nem magából indul ki, hanem az Atyából

Mindez megvilágítja az egész Tízparancsolatot és felfedi a keresztény cselekvés titkát, mert ez ugyanaz a magatartás, amit Jézus nekünk mond: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket (Jn 15,9). Krisztus az Atya szeretettje és ő ezzel a szeretettel szeret bennünket. Ő nem magából indul ki, hanem az Atyából. Sokszor a műveink azért hiúsulnak meg, mert mi magunkból indulunk ki, nem pedig a hálaadásból. Mert aki önmagából indul ki, az hol is végzi? – kérdezte a Szentatya. Önmagához érkezik. Képtelen utat törni, mindig visszatér önmagához. Erre a típusra mondja tréfálkozva a nép: ez az ember egyetlen Én, torkig el van telve önmagával. Kilép magából, de önmagába is tér vissza.

A keresztény ember útja a megszabadítás útja

A keresztény élet mindenekelőtt hálás válasz a nagylelkű Atyának. Azok a keresztények, akik csak a kötelességüket teljesítik, azok ezzel mintegy bejelentik, hogy nincs személyes kapcsolatuk az Istennel, aki pedig a miénk, a mi Istenünk. Örökké a kötelességekre hivatkoznak. Csak a kötelességek! De ebből hiányzik valami, mégpedig a kötelesség alapja. Ennek a kötelességnek az alapja az Atya Isten szeretete, aki előbb ad, aztán parancsol. Ha a törvényt az emberi kapcsolat elé helyezzük, az nem segíti a hit útját. Hogy is lehet azt várni egy fiataltól, hogy keresztény legyen, ha mi a kötelességekből, az elvárásokból indulunk ki, nem pedig a megszabadításból? A keresztény ember útja a megszabadítás útja - fűzte hozzá szabadon a pápa. A parancsolatok megszabadítanak az önzéstől és szabaddá tesznek, mert az Isten szeretete az, ami előbbre visz.

Előbb a Vörös-tenger, aztán a Sínai-hegy

A keresztény képzés nem akarat erején alapul, hanem az üdvösség befogadásán, hogy hagyjuk magunkat szeretni: előbb a Vörös-tenger, aztán a Sínai-hegy. Előbb az üdvösség: Isten megszabadítja a népét a Vörös-tengerben, aztán a Sínai-hegyen megmondja nekik, hogy mit kell csinálni. A nép pontosan azért tudja ezeket a dolgokat, mert az az Atya mentette meg őket, aki szeret.   

Emlékezni Isten nagylelkű tetteire a saját életünkben

A hálaadás annak a szívnek a sajátossága, melyet meglátogatott a Szentlélek. Azért, hogy engedelmeskedjünk az Istennek, előbb emlékezni kell a jótéteményeire, mennyi minden szép dolgot tett is velünk az Isten. Mennyire nagylelkű a mi mennyei Atyánk! – emelte ki a pápa, majd egy kis lelkigyakorlatot bízott a Szent Péter téren összegyűlt hívekre. Mindenki tegye fel magának a kérdést a szíve mélyén és csendben válaszoljon rá: Mennyi minden szép dolgot tett velem az Isten?    

Isten népének a tapasztalata

A lehetséges ellenvetésre, hogy nem mindenki tapasztalta meg Isten megszabadítását, Ferenc pápa ezt válaszolta: Ez lehetséges. Lehetséges, hogy valaki a szívében csak kötelességérzetet talál, a szolga lelkületét és nem a fiakét. A pápa válaszként a Bibliát idézte: „Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről. Jóakaratúan tekintett le Izrael fiaira és felismerte…” (Kiv 2,23-25) Isten tehát gondol rám – összegezte a pápa.

Isten arra hívott bennünket, hogy  szabadok legyünk

Istennek a Tízparancsolatok élére helyezett műve válasz ezekre a panaszkodásokra. Nem tudjuk megszabadítani magunkat, de segítségért kiálthatunk: Uram segíts meg, mutasd meg az utat, merre menjek! Simogass meg Uram, adj egy kis örömet! Ez a segítségkiáltás bennünket illet, hogy megszabadítson az önzéstől, a bűntől, a rabszolgaság láncaitól. Ez a kiáltás fontos, ez egy imádság, s annak a lelkületét mutatja, aki még nincs megszabadítva. Isten pedig várja a kiáltásunkat, mert szét akarja tépni a láncainkat. Ő nem arra hív bennünket, hogy továbbra is elnyomottak maradjunk, hanem hogy szabadok legyünk és hálaadásban éljünk, örömmel engedelmeskedve annak, aki nekünk végtelenül többet adott, mint amit mi valaha is adni tudnánk neki. Legyen áldott az Isten mindörökké mindazért, amit tett és amit tenni fog értünk – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.