Interjú Veres András püspökkel a kiskorúak védelméről: igazi prófétai megnyilatkozás volt

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán             

Püspök atya, pár perccel ezelőtt ért véget ez a bő háromnapos konferencia, mely a maga nemében páratlan, hiszen az egyes püspöki konferenciák elnökei - mintegy 180 főpásztor – jöttek össze a Vatikánban, hogy a Szentatyával együtt az egyház mai nagyon súlyos gondjával szembesüljenek. Milyen lelkülettel érkeztél püspök atya erre a tanácskozásra?

Sokféle érzelem kavargott bennem, egyrészt, mert mindig hallottunk a világból ilyen híreket. Tudatában voltunk annak, hogy hála Istennek, Magyarországon kevés ilyen eset történt, ami viszont a világegyházban gyakori jelenség. Itt élhettem, meg igazán, hogy ez az egyház egészén, Krisztus misztikus testén egy seb, amiről éppen ezért, ahogy az előadásokban is hangoztatták, egy szinodális módon kell beszélni és tárgyalni, mert az egyházon lévő sebet kell begyógyítani. Lassan-lassan számomra is világos lett, hogy ebben mindnyájunknak szolidárisnak kell lennünk, és együtt kell elszenvedni ezt a sebet és a gyógyulásnak az útját együtt kell megkeresni.

Ez azt jelenti, hogy azok az egyházak, ahol hála Istennek, kevesebb eset fordult elő, vagy kevesebbről tudunk, azok érezzék sajátjuknak a mások sebeit, ahol több ilyen előfordult?

Feltétlenül, de világosan hangoztatták is, hogy hála Istennek, bizonyos kultúrákban ez kevésbé van jelen. Vannak viszont olyanok, ahol ez egészen általános, most ne kelljen országokat megjelölni. Ez az előadásokból és beszélgetésekből is kiderült, viszont a seb és a fájdalom mindenképpen közös. Ha csak egy eset történt, akkor is súlyos az, és nekünk azt is gyógyítanunk kell. Tehát mindenféleképpen közös terhet hordozunk és a gyógyulás útját is együtt kell keresnünk, hiszen erről volt szó az egész tanácskozás alatt.

Ezt az összejövetelt egy tanácskozásnak szánták eredetileg. A Szentatya panamai útjáról visszajövet azt mondta, hogy ez egy tájékoztató, továbbképző fórum lesz. Végül is mi lett belőle, mert hiszen pontosan senki nem tudta előre ennek a forgatókönyvét. Azt lehet mondani, hogy a Szentlélek mindig fölülírta…

Azt gondolom, hogy egyrészt a kiskorúak elleni visszaélésekkel kapcsolatban mondtak el hozzáállási formákat, amely egyfajta érzékenyítés is akart lenni, hogy mindenki vegye ezt komolyan és ne kerüljük ki a problémát, még akkor is, ha az egyházat csak nagyon kis mértékben érinti a dolog, ahhoz képest, hogy az össz-társadalmat mennyire érinti. Éppen ezért kellett, hogy az érzékenyítés hasson, hogy mindenki a maga helyén vegye fel a küzdelmet ezzel a jelenséggel szemben. A záróbeszédében a Szentatya most nagyon világossá tette, hogy bár az össz-társadalmat és minden kultúrát érinti a probléma, sőt vannak olyan gőgös kultúrák, ahol a kiskorúak szexuális zaklatását nem is tartják problémának. Elutaznak emberek száz és ezer kilométer távolságra, hogy kiskorúakkal szexuális kapcsolatot létesítsenek, de ez minket nem menthet fel az alól, hogy ha az egyházban kevés eset is történt, azt is vegyük nagyon komolyan, és minden módon igyekezzünk ennek elejét venni. Úgy érzem, hogy a pápa igazában nem az egyháznak üzent a záróbeszédében, hanem az egész világnak. Ez egy igazi prófétai megnyilatkozás volt a részéről és én most értettem meg, hogy miért volt erre szükség. Amikor ezek a hírek jöttek, mindig egy kicsit megalázó érzést ébresztettek az emberben, de most egy igazi örömérzése támadt az embernek, hogy ez az egyház igazi arca, amely bátran szembe mer nézni a bűneivel, de ugyanakkor képes üzenni az egész társadalomnak és minden társadalmi közösségnek, hogy ezt a súlyos sebet mindenki vegye nagyon komolyan, mert sajnos a világ nem veszi azt komolyan.

A háromnapos együttlétnek milyen lényeges formái adódtak, gondolok itt előadásokra, tanúságtételekre…

Az előadások mindig a szinodalitást, az átláthatóságot, a kollegialitást, a felelősségre vonhatóságot  próbálták hangsúlyozni, hogy mit jelent ez és hogyan lehet megvalósítani. Ugyanakkor pedig az imádság közben mindig elhangzott egy-egy tanúságtétel, amikor az illető beszámolt a saját maga által átszenvedett problémáról. Nagyon megindítóak voltak ezek a beszámolók, egy különösen is megrendített engem, de azt gondolom, hogy minden tanúságtétel olyan dimenziókra irányította rá a figyelmünket, amire eddig talán nem is voltunk figyelmesek és éppen ezeket szolgálták. Nemcsak megtisztulás végett volt szükség a tanúságtételekre, hanem az ember látókörének a tágítását is segítette, hogy milyen területeken és milyen módon jöhet elő ez a probléma.

Az egyes nemzeti egyházak püspöki konferenciáinak az elnökei jöttek el, száznyolcvanan körülbelül erre a konferenciára. Mi a „házi feladata”, más szóval szent kötelessége a püspöki konferenciák elnökeinek miután hazatérnek? Van-e valamilyen jól megfogható program, vagy feladat, amit tovább kell adni a püspöktársaknak? 

Szívesen utalnék arra, hogy a Szentatya a záróbeszédében jelezte, hogy a Vatikánban dolgozók számára új törvényt léptet életbe. A Hittani Kongregáció pedig a napokban közzétesz egy vademecum-ot, hogy miként kell a püspököknek a saját egyházmegyéjükben, vagy a püspöki konferencia területén hogyan kell az egyes ügyeket kezelni, hogyan kell eljárni. Ugyanakkor pedig  a Szentatya a záróbeszédében több pontban összefoglalta, hogy mi a teendő az egyházon belül, de ez egyfajta fölhívás a világ társadalmi és politikai vezetői felé, hogy mit várunk el, hogy mit  tegyenek ennek a bűnnek, ennek a bűncselekménynek a felszámolásában, amely sajnos sokfelé intézményesült. Ebben nagyon konkrét útmutatások vannak, a papnevelésre, a papok lelki gondozására vonatkozóan, egyáltalán, hogy az egyház, mint közösség, hogyan álljon ehhez. Szó esett a bűnelkövetők felé való viszonyunkról is. Nagyon nagy áttekintést adó beszéd volt ez. Azt gondolom, hogy a Szentatya minden eddigi tapasztalatát belesűrítette ebbe a beszédébe, ami éppen ezért nemcsak az egyháznak, hanem az egész világnak szóló beszéd.

Sajátos számvetést kérek most tisztelettel. A tanúságtételek és a számadatok egy félelmetes valóságot tükröznek, ami révén az emberben szánalom, fájdalom és együttérzés ébred. A mások oldalról pedig atyai szó, bátorítás, bíztatás, összefogás és a közösség vonásai domborodtak ki. A kettőt összevetve, püspök atya, hogyan tudod ezt értékelni?

Ideérkezésemkor sokkal inkább a negatív érzések domináltak, a végére pedig abszolút, örömteli érzés lett úrrá rajtam, hogy az Egyház az, ami ezt meg tudja és meg akarja tenni. Eszembe jutott  Szent II. János Pál pápa, római koromból emlékszem, hogy Dél-Amerikába utazott a Nagy Jubileum táján, amikor az egyik újságíró megkérdezte tőle, hogy „Szentatya, a katolikus egyház annyi csoporttól és intézménytől bocsánatot kért a katolikus egyház nevében, de a katolikus egyháztól még senki nem kért bocsánatot”. A Szentatya erre mosolyogva válaszolta: „Úgy látszik, erre csak mi vagyunk képesek”. Azt gondolom, hogy ez megmutatkozott most is, akkor is ha a nagyszámú esetből csak kevés érinti az egyházat, az egyház mégis szembe mer ezzel nézni, és példát mer mutatni a társadalomnak, hogy tegyen hasonlóképpen. A Szentatya gyakorlatilag azt mondta, hogy „gyertek utánunk!”. Küzdjünk együtt az emberiség életét megmételyező bűn ellen!