A megszentelt élet napjának margójára – P. Vértesaljai László jezsuita szerzetes jegyzete
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
23 éve alapította Szent II. János Pál pápa a megszentelt élet napját. Itt voltam és emlékszem. 1997-et írtunk. Huszonhárom éve! Én akkor már három éves jezsuita fogadalmas szerzetes voltam. Miközben otthon a visszanyert szabadság álom-látta valóságos testét kerestük, itt Rómában a Nagy Jubileum készületében éltünk. Fáradó lépteivel az akkor már 19 éve szolgáló II. János Pál pápa biztos szívvel vezetett bennünket. Nem is csodálom, hogy nem a péteri szolgálata kezdetén alapította meg az Istennek szentelt élet napját, hanem amikor korban, jó sok megélt szenvedésben utolérte a bibliai öregeket, egy idős fiút és egy idős leányt, Simeont és Hannát.
Akkor az ő szemei is meglátták, amit Isten a népe számára rendelt…, és tollat ragadott. Levelet írt, Isten rábízott népének. Katedrájának, Péter székének a karizmájával meglátta azt, ami e sajátos székben ülő választottak feladata, vagyis a jelek felismerése.
Hadd számoljak! Lukács evangéliuma meglepő módon és mai szóval „politikailag nem egészen korrekt módon” pontosan megadja annak a templomos öreg néninek az életkorát: „A Hanna nevű prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével lánysága után, aztán özvegyen maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha, éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. Ebben az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását” (Lk 2, 36-37).
Nyolcvannégy éves. Hadd számoljak tovább! A lengyel pápa akkor 87 éves volt. Élte Simon és Hanna korát és látta maga körül a jeleket. Dőlt betűs sorai így szólnak, miközben Máriára tekint: „A Szűzanya, aki a Templomba viszi a Fiút, hogy az Atyának felajánlja, jól kifejezi az Egyház alakját, mely továbbra is felajánlja fiat és lányait a mennyei Atyának és ezzel Krisztus egyetlen felajánlásához társul, aki az egyházban minden megszentelődés oka és mintája. Néhány évtizede – teszem hozzá, amiből ő akkor már majdnem kettőt megélt – ebben a római egyházban, de más egyházmegyékben is a február másodiki ünnep spontán módon összegyűjtötte a Pápa és a papok körül a megszentelt élet intézményei és az apostol élet társaságai számos tagját, hogy kórusban együtt, Isten népével közösségben mutassák fel meghívásuk ajándékát és elkötelezettségét, a megszentelt élet karizmáinak sokszínűségét, valamint jelenlétük sajátosságait a hívők közösségén belül. Kívánom, hogy ez a tapasztalat terjedjen ki az egész egyházra oly módon, hogy a Megszentelt Élet Napjának ünneplése gyűjtse egybe az Istennek szentelteket a többi hívővel együtt, hogy a Szűzanyával együtt énekeljék a csodajeleket, melyeket az Úr művelt fiaiban és lányaiban, és hogy ezáltal is kinyilvánítsák mindenkinek, hogy az Istennek szentelt nép (2Móz 28,9) csodája a feltétele mindazoknak, akiket Krisztus megváltott”.
Ami Isten saját választott és magának lefoglalt népe az egész világ számára, akképpen az az Istennek szentelt személyek tágas és sokszínű közössége a krisztushívők közösségében. Nem véletlen, hogy a megszentelt személyek ünnepe spontán módon Mária gesztusához társul, aki a saját egyetlenjét, az „úgy kapottat” ajánlja fel Annak, Akihez az idők kezdete előtt már odatartozott. Ezt a társítást és összekapcsolást a római egyházmegye népe ismerte fel és kezdte ünnepelni spontán módon. Szent II. János Pál pápa csupán meglátta ezt. Meglátta és felismerte, felismerte és elismerte, majd az egész egyházra kiterjesztette.
Margitunkra gondolok, erre a nevében foglalt „drágagyöngyre”. Még édesanyja testében él, amikor Laszkarisz Mária és IV. Béla királyunk felajánlják őt Istennek. Istennek felajánlott, Istennek szentelt élet! Árpádházi Szent Margit komolyan vette ezt. Egy egész ország megélt belőle, a Nyulak-szigeti dömés-domonkos szerzeteslányból…
