Jézust a világ halottnak tekinti, az egyház élőnek hirdeti - negyedik nagyböjti beszéd
P. Vértesaljai László – Vatikán
Az Apostolok Cselekedeteinek egyik történetével indította a kapucinus atya az elmélkedését: Agrippa király Cezáreába érkezésekor Fesztusz helytartó bemutatja neki a börtönben tartott és az ügye tárgyalására váró Pál esetét. Így foglalja össze: „Amikor a vádlói előálltak…, csak vallásukkal kapcsolatban volt vele valami vitájuk, meg egy bizonyos halott Jézust illetően, akiről Pál azt állította, hogy él” (ApCsel 25,18-19). Ebben a látszólagosan másodlagos részletben benne rejlik az azt követő húsz évszázad története, melyben minden „egy bizonyos Jézus” körül forog, akit a világ halottnak tekint, ám az egyház élőnek hirdet. A szónok éppen ezért azt javasolta, hogy ebben az elmélkedésben ezt mélyítsük el: a názáreti Jézus él! Ő nem a múlt emlékezete, nem csak egy személyiség, hanem egy személy, aki ugyan „Lélek szerint él”, de ez az életmódja erősebb a „test szerinti” életnél, mert lehetővé teszi, hogy bennünk éljen és ne csak rajtunk kívül vagy mellettünk.
A két természet és a személy kapcsolata
Cantalamessa atya korábban Jézus két természetének valóságáról beszélt, most a kapcsolódási ponthoz érkezett, amit a háromszög képével jelzett: ennek két sarka Jézust valóságos emberként és valóságos Istenként mutatja, míg a csúcs Krisztus „egy személyét” jelzi. Az egy személy fogalmat már Tertullianus (155-220) használta, de még két évszázad kellett annak teljes megértéséhez, vagyis a két természethez való viszonyának a tisztázásához. Az első fontos lépést a 431-es Efezusi zsinat tette meg, amikor Szűz Máriát Isten Anyjának nevezte, jóllehet ő csak az emberi természetét adta Jézusnak, akiben azonban a két természet egy személyt alkot. Az értelmezés megoldását a kalkedoni zsinat hozta 451-ben: „Követvén a szent atyákat, egyhangúlag tanítjuk és valljuk az egy és ugyanazon Fiút, a mi Urunk Jézus Krisztust, bármelyik természete tulajdonságainak bármiféle csorbulása nélkül, melyek egyetlen személyt formálnak”. Ha a niceai határozat befogadásához egy század kellett, a másodikéhoz az összes utána következő századra szükség volt, egészen napjainkig. A mostani ökumenikus légkörnek köszönhetően sikerült végre helyreállítani az egységet az ortodox egyház és a keleti keresztény nesztoriánus és monofizita egyházakkal, miután tisztázták a fogalom-értelmezési különbségeket.
Az egy jelzőtől a személy főnévig
Következő gondolatmenetében a szónok arra a fejlődésre világított rá, melynek során az egyház Jézus személyét mind teljesebben, immár „alanyi és egzisztenciális síkon” értelmezte, ahogy Nagy Szent Gergely pápa rávilágít: a Szentírás és az Egyház Tanításának megértése annak olvasásával, átelmélkedésével halad előre. Az egyház ugyanis képes a Bibliát és a dogmákat mindig új módon olvasni, mert őt magát a Szentlélek újítja meg. Ebben áll a hagyomány és annak legmagasabb kifejezéseként a dogmák örök fiatalságának egyszerű és nagyszerű titka, amit Jaroslav Pelikan így fogalmazott meg: „A hagyomány a halottak élő emlékezete, vagyis az Atyák továbbélő hite, míg a tradicionalizmus az élők holt hite”. Ennek jegyében Krisztus egyetlen személyének dogmája egy „nyitott struktúra”, mely ma is választ tud adni a hit igényeire. Ma Krisztus személyét senki nem tagadja, ám vannak, akik elvitatják isteni személyét, mondván, benne isteni hatalom működik.
Pál apostol saját személyes tapasztalata az élő Jézusról
Krisztus személye mai problémáját nem annyira az egy jelző adja, hanem maga a személy főnév, vagyis nem személyének az identitása, hanem az, hogy személy. Éppen ezért kell felfedezni és hirdetni, hogy Jézus Krisztus nem egy eszme, nem egy történelmi probléma, hanem egy élő személy. Nem szabad hagyni, hogy a kereszténységet egy eszmére, vagy teológiára szűkítsék le! – hangsúlyozta a Pápai Ház szónoka. Ehhez pedig újra életet kell adni a dogmának, méghozzá a bibliai alapokból kiindulva. Példaként említette a keresztényeket üldöző Saul találkozását a Feltámadottal, aki megkérdi tőle: „Miért üldözöl engem?”. Saul kérésére megvallja: „Én vagyok a názáreti Jézus” (vö ApCsel 9,4-5). Pál apostol a filippiekhez írt levelében elemzi az eseményt: „Ám amit akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem. Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok, … csakhogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget” (vö Fil 3,7-10). Cantalamessa atya személyesen szólt saját tapasztalatáról: Ismertem annyi mindent Jézus személyéről, de őt nem ismertem személyesen, személytelen ismeretet szereztem Jézus személyéről”.
A személy egy kapcsolati lény
Szent Ágoston és a nyomában Aquinói Szent Tamás öröksége, hogy a személy kapcsolatot jelent az Istenben: az Atya a Fiával kapcsolatban atya. A személy akkor valósul meg, amikor megnyílik a „te”-nek és éppen ebben a kapcsolatban szerez tudomást önmagáról, tehát a személy egy kapcsolati lény. Mindez kimagasló módon érvényes a szentháromsági tiszta kapcsolatokra. A személy nem ismeri magát a saját valóságában, hacsak nem lép kapcsolatba vele. Ebből következik, hogy Jézust nem ismerjük meg személyként, ha nem lépünk vele személyes kapcsolatba, mégpedig a hit és az imádság érintései által. Jézus Krisztus személy-e számomra, vagy csak egy személyiség? – vetette fel az egzisztenciális kérdést a szónok. A Julius Cézár, Leonardo, Napóleon típusú személyiségekkel nem lehet beszélgetni, csak róluk szólni. Sajnálattal állapította meg a kapucinus atya, hogy a keresztények nagy többsége számára Jézus egy személyiség és nem személy. Hittételek tárgya, akiről a liturgiában megemlékezünk, akinek hisszük valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. Ám ha csak a hit objektív szintjén maradunk, személyes kapcsolat kialakítása nélkül, ő maga kívül marad, s bár megérinti az elméket, de nem melegíti fel a szívet. A múltban marad, húsz század távolságában. Éppen ezért fontos Ferenc pápa felhívása, amit az Evangelii gaudium apostoli buzdításában tett: „Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott” (EG, 3).
Életünk meghatározó eseménye: „Miután találkoztam Krisztussal…”
Beszéde első felének végén a szónok az életet taglaló előbb és után szakaszairól szólt, mely a házasság a hitveseknek, a szentelés a papoknak és a fogadalomtétel a szerzeteseknek és így szólunk: a házasságom előtt, a szentelésem után vagy a fogadalomtétel előtt. Spirituális szempontból csak egy esemény van, mely mindenki számára egy előbbit és egy utóbbit teremt. Így minden személy élete pontosan így oszlik két részre az egyetemes történelem Krisztus előtti és Krisztus utáni időszakaira. Erről a találkozásról beszélhetünk és vágyakozhatunk is rá, de megtapasztalásához csak egy eszközünk van, ami a Szentlélek műve! Ezt kérjük a Veni Creator imánkban: „Per te sciamus da Patre, noscamus atque Filium: Általad tudjuk az Atyát, s ismerjük, a Fiút”.
