Ferenc pápa szerdai katekézise az állhatatos imádságról: az ima az élet lélegzete
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A zarándokok a katekézis előtt a világnyelveken Pál apostol buzdítását hallották: „Ügyeljetek, hogy senki ne fizessen rosszal a rosszért, hanem törekedjetek mindig jót tenni egymással és mindenkivel. Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. Ne oltsátok ki a Lelket!” (1 Tessz 5,15-20).
Az orosz zarándok imája: Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Ebben az utolsó előtti katekézisben az imádságban való állhatatosságról beszélünk – kezdte tanítását a pápa. Ez egy felhívás, sőt egy parancs, mely a Szentírásból ered. Az „orosz zarándok” lelki útja akkor kezdődik, amikor belebotlik Pál apostol első tesszalonikai levelének soraiba: „Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért!” Az Apostol szava megérinti azt az embert, ő pedig azt kérdi magától, hogy miként lehetséges megállás nélkül imádkozni, tekintettel arra, hogy életünk minden pillanatban darabokra töredezik és hogy nem lehet mindig jól koncentrálni. Ebből a kérdésfelvetésből kiindulva kezdődik az ő keresése, ami elvezeti őt annak felismerésére, amit a „szív imádságának” mondanak. Ez az ima hittel ismétli: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön”. Ez ima aztán lassanként alkalmazkodik a légzés ritmusához és kiterjed az egész napra. A légzés ugyanis soha nem szűnik meg, még ha alszunk, akkor sem: az az imádság az élet lélegzete.
Bennünk is szent tűznek kell tehát lennie, mely állandóan ég és ami ki nem aludhat
Hogyan lehetséges mindig megőrizni ezt az imaállapotot? – tette fel a kérdést a pápa, majd a Katolikus Egyház Katekizmusának „szép idézeteire” utalt, melyek a lelkiség történetéből az állandó imádságra buzdítanak, ami pedig a keresztény élet sarokpontja. Néhányat meg is említett közülük. A szerzetes Evagriosz Pontikosz megállapítása: „Nem adták parancsba az állandó munkát, a virrasztást, a böjtölést, ellenben az állhatatos imádság törvény számunkra” (KEK 2742). Van tehát olyan hevület az életben, mely nem szűnhet meg sohasem. Mint a pogány templomokban őrzött szent tűz, mely megszakítás nélkül égett és amit a papoknak kellett állandóan táplálni. Bennünk is szent tűznek kell tehát lenni, mely állandóan ég és ami ki nem aludhat! – állapította meg a pápa.
Az állandó ima nincs ellentétben a mindennapi szorgoskodással
A konkrét életre figyelmes lelkipásztor, Aranyszájú Szent János így prédikált: „A piacon forgolódó vagy úton lévő férfi is imádkozhat figyelmesen; a műhelyében ülő vagy bőrrel dolgozó varga a lelkét Istenhez fordíthatja; a föl-alá futkosó vagy a konyhában dolgozó szolgáló is a szíve mélyéből figyelmesen imádkozhat.” (KEK 2743). Tehát az ima egyfajta kottasor, ahová életünk dallamát jegyezzük fel. Nincs ellentétben a mindennapi szorgoskodással, nem áll szemben a sok kis feladattal és találkozókkal, merthogy ez az a hely, melyben minden tevékenység értelmére és békéjére talál. Természetesen ezeket az elveket nem könnyű megvalósítani. Az apa és az anya, akik ezer feladattal vannak elfoglalva, nosztalgiát érezhetnek életük olyan időszakában, amikor könnyű volt szabályos időket és imahelyeket találni. Aztán jönnek a gyerekek, a munka, a családi élet házimunkája, az idősödő szülők. Az embernek az a benyomása, hogy soha nem tud mindennek a végére járni. Ezért jó azt gondolni, hogy Isten – a mi Atyánk, akinek az egész világmindenségről kell gondoskodnia –, mindig megemlékezik mindannyiunkról. Ezért nekünk is mindig emlékeznünk kell őrá.
A munka és az ima is kiegészítik egymást
Ezután felidézhetjük, hogy a keresztény szerzetességben a munkát mindig is nagy becsben tartották, nemcsak az önmagáról és a másokról való gondoskodás erkölcsi kötelességéért, hanem egyfajta belső egyensúlyért is: kockázatos dolog az ember számára, hogy ilyen elvont dologgal foglalkozzon, mint az ima, mert elveszítheti kapcsolatát a valósággal. A munka azonban segít kapcsolatban maradni a valósággal. A szerzetes lapátot és kapát megragadó kezei azonban bütykösek a munkától. Amikor Lukács evangéliumában Jézus azt mondja Mártának, hogy az egyetlen igazán fontos dolog az Isten meghallgatása, akkor Jézus nem akarja megvetni azt a sok szolgálatot, amelyet Márta oly sokszor végzett nagy gondossággal. Az emberi lényben „minden bináris”, vagyis kételemű – folytatta a pápa: Testünk szimmetrikus, két karunk, két szemünk, két kezünk van ... Tehát még a munka és az ima is kiegészítik egymást. Az ima – amely mindennek a „lélegzete” – a munka létfontosságú háttereként marad meg, még azokban a pillanatokban is, amikor nem annyira nyilvánvaló. Embertelen viszont annyira belemerülni a munkába, hogy már nem találunk időt az imára – jelentette ki a pápa.
Az ima Istennek szentelt ideje megerősíti a hitet
Ugyanakkor az életidegen ima nem egészséges. Az olyan imádság, amely elidegenít minket az élet konkrét valóságától, spiritualizmussá vagy ritualizmussá válik. Emlékszünk arra, hogy Jézus, miután a Tábor-hegyen megmutatta dicsőségét a tanítványoknak, nem akarta meghosszabbítani az elragadtatás pillanatát, hanem lement velük a hegyről és folytatta mindennapi útjukat, mert hiszen ennek a tapasztalatnak meg kellett maradnia a szívekben, mint hitüknek a fénye és ereje. Így az Istennel való együttlétnek szentelt idők megerősítik a hitet, amely segít bennünket az élet konkrét valóságában, a hit pedig megszakítás nélkül táplálja az imát. A hit, az élet és az ima közötti körforgásban megmarad a keresztény szeretet tüze, amelyet Isten vár tőlünk. Ismételjük meg végül – kérte a pápa – mindnyájan az említett egyszerű imádságot, olyan szép naponta ismételgetni: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.
