Bízzuk magunkat Istenre az élet viharaiban – Ferenc pápa Úrangyala imája

Vertse Márta – Vatikán  

Ahhoz, hogy Jézus tanítványai legyünk, nem elég hinni, hogy Isten létezik, hanem nekünk is vele együtt kell cselekednünk, kiáltanunk kell hozzá és el kell ismernünk, hogy egyedül nem vagyunk képesek a felszínen maradni, szükségünk van rá, mint a tengerészeknek a csillagokra, hogy megmutassa életünk útirányát – tanította Ferenc pápa.

Az élet nehézségei közepette mi is úgy érezzük, hogy az Úr magára hagyott minket

Beszédét az évközi tizenkettedik vasárnap evangéliumi szakaszához fűzte, amely azt az epizódot beszéli el, amikor Jézus lecsendesíti a vihart (Mk 4,35-41). A bárkát, amelyen a tanítványok a tó túlsó partjára eveznek, szélvihar és hullámok támadják meg, és félnek, hogy elsüllyednek. Jézus velük van, de a bárka végében egy vánkoson alszik. A tanítványok félelemmel telve így kiáltanak hozzá: „Mester, nem törődöl azzal, hogy elveszünk?” – mondta a pápa, majd rámutatott, hogy mi is gyakran kiáltunk így az Úrhoz, amikor ránk nehezednek az élet megpróbáltatásai: „Miért vagy csöndben és nem teszel semmit értem?”. Ferenc pápa felsorolta azokat az élethelyzeteket, amikor reményünket veszítjük, amikor úgy tűnik, hogy valami elsüllyed, mert szertefoszlik a szerelem vagy egy terv, amibe nagy reményeket helyeztünk; vagy amikor az aggódás hullámai tartanak fogva; amikor úgy érezzük, hogy elmerülünk az élet problémái között, vagy elveszünk az élet tengerén, irányvonal és kikötő nélkül. Vagy amikor megfogyatkozik erőnk, hogy tovább haladjunk, mert nincs munkánk, vagy egy váratlan diagnózis félelmet ébreszt egészségünk vagy egy szeretett személy egészsége miatt. Olyan sok pillanatban érezzük magunkat egy vihar közepén, úgy érezzük, hogy szinte végünk van.

Az Úr jelen van életünkben és várja hívásunkat

Ezekben és sok más hasonló helyzetben mi is úgy érezzük, hogy megfojt a félelem és mint a tanítványok, azt kockáztatjuk, hogy szem elől veszítjük a legfontosabbat. A bárkán ugyanis, akkor is, ha alszik, de jelen van Jézus, és osztozik övéivel mindabban, ami történik. Alvása egyrészt meglep, másrészt próbára tesz bennünket. Az Úr ugyanis jelen van és azt várja, hogy mi forduljunk hozzá, mi hívjuk, hogy életünk középpontjába helyezzük őt. Alvása minket serkent, hogy ébredjünk fel. Mert ahhoz, hogy Jézus tanítványai legyünk, nem elég hinni, hogy Isten van, létezik, hanem nekünk is cselekednünk kell Ővele, fel kell emelnünk hangunkat, kiáltanunk kell Őhozzá.  Az ima gyakran egy kiáltás: „Uram, ments meg engem!” – hangsúlyozta a pápa, majd elmondta, hogy nézte a RAI, az olasz közszolgálati tv műsor „Az Ő képmására” c. műsorát, emlékeztetve rá, hogy ezen a vasárnapon tartjuk a menekültek világnapját. Sokan, akik a nagy bárkákon érkeznek, a fulladás pillanatában így kiáltanak: „Ments meg!” A mi életünkben is ugyanez történik: „Uram, ments meg minket!” és az ima kiáltássá válik.

Az ima rendkívüli ereje csodákat tesz

Ma feltehetjük magunknak a kérdést: melyek azok a szelek, amelyek életemre törnek, melyek azok a hullámok, amelyek akadályozzák hajóutamat és veszélybe sodorják spirituális életemet, családom életét, még pszichémet is? Mondjuk mindezt el Jézusnak. Ő kívánja ezt, azt akarja, hogy belé kapaszkodjunk, hogy menedéket találjunk az élet rendellenes hullámai ellen. Az evangéliumi szakasz elbeszéli, hogy a tanítványok Jézushoz közelednek, felébresztik és szólnak hozzá. Ez hitünk kezdete: el kell ismernünk, hogy egyedül nem vagyunk képesek felszínen maradni, szükségünk van Jézusra, mint a tengerészeknek a csillagokra, hogy megtalálják az útirányt. A hit azzal kezdődik, hogy hisszük: nem vagyunk elegendők önmagunk számára, éreznünk kell, hogy szükségünk van Istenre. Amikor közeledünk a kísértéshez, hogy önmagunkba zárkózzunk, amikor túljutunk a hamis vallásosságon, amelyik nem akarja Istent zavarni, akkor kiáltsunk Őhozzá, Ő csodákat tud tenni velünk. Ez az ima szelíd és rendkívüli ereje, amely csodákat tesz.

Ne fáradjunk bele, hogy kopogtassunk Jézus Szívének ajtaján

Jézus a tanítványok kérésére lecsendesíti a szelet és a hullámokat. És feltesz nekik egy kérdést, ami minket is érint: „Mit féltek annyira? Még mindig nem hisztek?”. A tanítványok hagyták, hogy félelem fogja el őket, mert a hullámokra szegezték tekintetüket, ahelyett, hogy Jézusra néztek volna. A félelem az, ami miatt a nehézségeket, a problémákat nézzük, nem az Urat, aki olykor alszik. Velünk is így van, mint a tanítványokkal: hányszor lehorgonyzunk mereven a problémák mellett, ahelyett, hogy az Úrhoz mennénk és rá bíznánk gondjainkat! Hányszor hagyjuk az Urat egy sarokban, az élet bárkájának mélyén, hogy csak a szükség pillanatában ébresszük fel! Az Úrangyala elimádkozása előtt mondott beszédét a pápa a következő buzdítással és fohásszal zárta: „Kérjük ma egy olyan hit kegyelmét, amely nem fárad bele, hogy keresse az Urat, hogy kopogtasson Szívének ajtaján. Szűz Mária, aki életében soha nem szűnt meg Istenbe helyezni a bizalmát, ébressze fel bennünk azt a létfontosságú igényt, hogy minden nap bízzunk Őbenne”.