Első nagyböjti prédikáció: Krisztus gyógyító jelenléte a szentmise igeliturgiájában
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Az emberiséget sújtó világjárvány rossz hatásai mellett legalább a hitre gyakorolt pozitív vonását kell megemlíteni – kezdte beszédét Cantalamessa atya. Ennek egyik jele volt, ahogy a szónokkal együtt két éve milliók követték Ferenc pápa hétköznap reggeli miséit a Szent Márta házból. Több helyi egyház pedig idén katekézis sorozatot szentel az Eucharisztia témájának és többek között ezért döntött úgy a Pápai Ház szónoka, hogy a mostani Nagyböjt prédikációit a szentmise titka újra átelmélkedésének szenteli. Az Eucharisztia minden liturgikus időszak központja, melynek naponkénti ünneplése az ismétlés, a megszokottság és a rutin veszélyeit hordozza. Figyelembe kell venni Szent II. János Pál pápa felhívását, aki 2003-ban az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában azt kérte, hogy mindig tartsuk ébren az „eucharisztikus meglepődésünket”.
Az Eucharisztia a történelem értelmezési kulcsa
Napjainkban a háború szörnyűségei közepette az Eucharisztiáról beszélni nem egy, a valóságtól elvonatkoztatott, esetleges dolog, hiszen az Eucharisztia annak a történelmi eseménynek a jelenléte, mely éppen a győztesek és vesztesek közötti szerepet forgatta fel egyszer s mindenkorra. A kereszten függő Krisztus legyőzöttként lett győztes, ahogy Szent Ágoston tanította: „Victor quia victima”, „győztes, mert áldozat”. Ebben az formában éppen az Eucharisztia a történelem értelmezési kulcsa, mert arról biztosít, hogy Jézus velünk van, nem csak szándéka szerint, hanem valóságosan, hiszen most is megismétli: „Bízzatok, mert én legyőztem a világot” (Jn 16,33).
Az Eucharisztia helye az üdvösségtörténet egésze: múlt, jelen és jövő
A Pápai Ház szónoka első nagy témájában az Eucharisztia üdvösségtörténeti helyéről szólt. Nem egy helyet foglal el, hanem az egészet. Az Eucharisztia együtt él az üdvtörténettel, mégpedig három különféle módon. Az Ószövetségben jelen van mint előkép, az Újszövetségnek már eseménye lesz, majd az Egyház idejében szentségként működik. Az előkép elővételezi és előkészíti az eseményt, a szentség pedig meghosszabbítja, jelenvalóvá teszi az eseményt. Ószövetségi előképek a manna, Melkizedek és Izsák áldozata, amit oly szépen megénekel Aquinói Szent Tamás úrnapi éneke: „az angyalok kenyerének előképe már a húsvéti bárány halála, valamint Izsák oltára, s hogy az égből manna szállt”. Krisztus eljöttével, halála és feltámadása titkával az Eucharisztia többé már nem előkép, hanem valóságos esemény, mely „egyszer s mindenkorra” megtörtént az „idők teljességében” (vö Zsid 9,26). Végül az Egyház életében az Eucharisztia szentséggé válik a Krisztus alapította teste és vére szentségében. A kapucinus szónok szerint alapvető fontosságú az esemény és a szentség megkülönböztetése, ahogy Szent Ágoston tette. Eszerint Krisztus egyszer halt meg értünk, az igaz a bűnösökért, mindazonáltal a szentség időszakosan megújul, mintha többször megismételné azt, ami a történelemben csak egyszer történt meg.
A szentmise a kereszt-esemény megújítása, nem pedig megismétlése
Ám még sincs ellentét az esemény és a szentség között, mintha a szentség hamis, míg az esemény igaz lenne. Ami ugyanis a történelmi valóságban egyszer történt meg, azt a szentség többször megújítja, renovat. A történelem feltárja, ami egykor és ahogyan történt, a liturgia pedig úgy jár el, hogy a múlt ne merüljön feledésbe; nem abban az értelemben, hogy megismétli az eseményt (non faciendo), hanem úgy, hogy celebrálja, megünnepli (sed celebrando). Krisztus egyetlen keresztáldozata és a szentmise közötti kapcsolat értelmezése adta történelmileg a legtöbb félreértést katolikusok és protestánsok között. Szent Ágoston két igéje – a megújítani és a celebrálni / ünnepelni – a leghelyesebbek, feltéve, ha egymás fényében értelmezik: a mise a kereszt-esemény megújítása, nem pedig megismétlése, vagyis az ünneplés megújítja azt és nem pusztán csak megemlékezik róla. Cantalamessa atya megemlítette a megjeleníteni ma leginkább közösen elfogadott ökumenikus kifejezését, amit már VI. Pál pápa is használt a Mysterium fidei enciklikájában, főként annak újra-megjeleníteni értelmében.
A történelem szerint egyetlen Eucharisztia volt, amit Krisztus valósított meg halálával és feltámadásával, a liturgia szerint pedig a szentség révén annyi Eucharisztia van, ahányszor ünneplik az idők végezetéig. Az esemény egyszer – semel –, a szentség mindahányszor – quotiescumque – megvalósul, és így az Eucharisztia szentsége révén mi titokzatosan az esemény kortársaivá válunk: az esemény megjelenik számunkra, mi pedig az eseménynek.
Cantalamessa atya beszéde második, fő részében az igeliturgia küldetését és abban a Szentlélek szerepét elemezte.
Önálló keresztény igeliturgia létrejötte
Az egyház első napjaiban az Igeliturgia még elkülönült az eucharisztia liturgiájától, ahogy az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk: „Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg” (ApCsel 2,46). Vagyis együtt imádkoztak a többi zsidó hívővel a Templomban, de az Eucharisztiát külön ünnepelték. Ez a gyakorlat azonban hamar lehetetlenné vált egyrészt a zsidó hatóságok ellenségeskedése miatt, másrészt az Írások Krisztusra irányuló eltérő értelmezése okán. Éppen ezért a Szentírás hallgatása a Templomból és a zsinagógákból átkerült a keresztény kultikus helyekre, ahol lassanként kialakult annak mai formája. Szent Jusztin vértanú a második században már beszél az Ószövetség olvasmányairól, illetve az „apostolok emlékezetéről”, vagyis az evangéliumokról, a levelekről, gyakorlatilag az Újszövetségről.
Az Írások értelmezési kulcsa a feltámadt Krisztus
A keresztények liturgikus közösségében a bibliai olvasmányok más értelmezést nyernek, mert leginkább arra figyelnek, hogy felismerjék azt, aki a kenyértöréskor jelenvalóvá válik. Ez nyilvánul meg a két emmauszi történetében, akik miután az Írások kifejtését hallották, a kenyértörés során ismerték fel a feltámadt Jézust (Lk 24). Az ő igehirdetése volt az első igeliturgia az egyház életében. Másik jellegzetesség, hogy az emlékezet valósággá és jelenvalóvá teszi a hallottakat. Nemcsak „abban az időben” történt, hanem a jelenben, a mában, a találkozás valóságában. Cantalemessa atya példákkal segítette ennek a megértését. Isten egykor az égő csipkebokorban szólalt meg Mózesnek, de most a szentmisében mi vagyunk az igazi csipkebokor-Krisztus előtt. Ugyanez érvényes az Izajás ajkát érintő parázsra, az Ezékiel próféta által lenyelt könyvtekercsre, az Újszövetségben pedig a vérfolyásos asszonnyal mi érintjük meg Jézus köntösét, Zakeusban az Úr minket szólít meg és ha meghívjuk őt az otthonunkba, akkor nekünk mondja: „Ma üdvösség köszöntött e házra”. Hasonló módon azonosulhatunk a bénával, akinek azt mondja az Úr: „Bocsánatot nyertek a bűneid! Kelj föl és járj!” A béna kezűnek pedig azt mondja: Nyújts ki a kezedet!, mire ő meggyógyult. Nekünk nincs bénult kezünk, mégis mindannyian többé-kevésbé bénult lelkűek, kiszáradt szívűek vagyunk. Aki pedig hallgat rá, Jézus azt mondja neki: „Nyújtsd ki a kezedet! Vagyis nyújtsd ki szívedet előttem, annak az embernek a hitével és készségével”.
Isten Szavának hatékonysága a liturgia során
A liturgia során meghirdetett Írások olyan hatást okoznak, melyek meghaladnak mindenféle emberi magyarázatot és hasonlóak a szentségekhez, melyek azt okozzák, amit jeleznek. Az isteni sugalmazottságú szövegek gyógyító hatalommal rendelkeznek. A régi szentmisében az evangélium felolvasása után a pap megcsókolta a könyvet és így szólt: „Az evangélium tanítása szolgáljon bűneink bocsánatára!” Az Egyház története során jelentős események történtek a szentmise során meghallgatott bibliai olvasmányok hatására. Egyszer egy fiatalember a gazdag ifjúról szól részt hallgatta, amikor Jézus így szólt hozzá: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj és add el mindened, ami van, árát oszd ki a szegényeknek és így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (vö. Mt 19,21). A hallgató megértette, hogy az Ige személyesen neki szól, ezért hazament, eladta mindenét, amije volt, és visszavonult a sivatagba. Antalnak hívták és ő lett szerzetesség kezdeményezője. Sok évszázaddal később egy másik, frissen megtért fiatalember egyik kísérőjével belépett egy templomba. Ott azt az Igét hallotta, amit Jézus mondott a tanítványainak: „Semmit se vigyetek az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, se egy váltás ruhát” (Lk 9,3). A fiatalember ekkor a társához fordult, és így szólt: „Hallottad? Ezt akarja az Úr, hogy mi is így tegyünk.” Így kezdődött a ferences rend története.
A homília titka: imádkozva kell kérni a Szentlélek sugallatát
Az Ige liturgiája a legjobb forrásunk ahhoz, hogy a szentmisét minden alkalommal új és vonzó ünneppé tegyük, elkerülve ezzel a monoton ismétlődés nagy veszélyét, amelyet különösen a fiatalok találnak unalmasnak. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, több időt és imát kell fordítanunk a homília előkészítésére. A hívőknek meg kellene ugyanis érteniük, hogy Isten Igéje az élet valós helyzeteit érinti és egyedüli választ tud adni az élet legsúlyosabb kérdéseire is. A Pápai Ház szónoka a homília készítéséhez gyakorlati szempontot is adott. Lehet az asztalnál kezdeni a készületet, majd utána a szöveggel a kézben letérdelni és a Szentlélek kiáradását kérni a szavakra. Ám az igazi prófétai beszéd épp fordítva születik: előbb le kell térdelni és Istentől kell kérni azt a szót, amit ő akar intézni a népéhez. Istennek ugyanis minden alkalomra van saját és külön szava, amit feltár a szolgájának, ha alázattal és kitartással kérik tőle. Válaszként először a szív mozdul meg, majd fény gyúl az elmében a Szentírás egy szavára, amely magára vonja a figyelmet és rávilágít egy megélt helyzetre. Látszólag ez csak egy kicsi mag, de hordozza mindazt, amit az embereknek akkor éppen hallaniuk kell. Ezután lehet íróasztalhoz ülni, olvasni és jegyzetet készíteni, költőket olvasni, hiszen lehet meríteni a kultúrából, de mindenféleképpen a kultúra álljon Isten Szava szolgálatában.
A Szentlélek műve az igeliturgiában
A kapucinus szónok első prédikációja záró részében a Szentléleknek az igeliturgiában betöltött szerepéről elmélkedett. A homíliára készület során nem elegendő önmagában az Isten Szavára odafigyelni, hanem kérni kell azokra az „odaföntről való erőt”. A Szentélek szerepe a szentmisében nem korlátozódik csak az átváltoztatásra, hanem jelenléte éppen olyan fontos az igeliturgia számára is. A Szentlélek továbbra is „megnyitja a tanítványok értelmét az Írások megértésére” (vö Lk 24,45). A Dei Verbum zsinati konstitúció is tanítja, hogy „a Szentírást ugyanazzal a Szentlélekkel kell olvasni, aki által az megszületett” (DV 12). Az igeliturgiában a Szentlélek működése az Isten Szavát felolvasó és meghallgató személyekre áradó lelki keneten keresztül érvényesül, ahogy azt Jézus jelezte Názáret zsinagógájában: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4,18). Ezt a kenetet minden keresztény megkapta a keresztség és a bérmálás szentségében, ahogy Pál apostol tanítja: „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket” (2 Kor 1,21-22).
Ez a kenet azonban olyan, mint egy vázába zárt illatos olaj. Mindaddig hatástalan marad, amíg fel nem törik és meg nem nyitják az edényt, ahogy azt tette az az asszony az alabástromkorsóval, „amelynek illata aztán betöltötte az egész házat” (Mk 14,3). A mi szerepünk abban áll, hogy elhárítsuk az akadályokat, melyek gátolják a kenet kiáradását.
Nem nehéz megérteni, mit jelent számunkra az alabástromváza összetörése. A váza a mi emberségünk, mi magunk, gyakorta a sivár intellektualizmusunkkal együtt! Megtörni azt jelenti, hogy megnyílunk az Isten felé, de ugyanakkor szembehelyezkedünk a világgal. Szerencsénkre nem minden függ a mi aszketikus erőfeszítéseinktől, hanem szükség van hitre, imára és alázatos könyörgésre, a szívünk megtisztítására, nem is csak az Isten szavát hirdető szolgák számára, hanem Isten Népe minden tagjának is, aki az Igét hallgatja – zárta első nagyböjti prédikációját P. Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.
