Ne feledkezzünk el Ukrajna vértanúságáról: Ferenc pápa szerzetesi közösségekkel találkozott
Gedő Ágnes / Benedetta Capelli – Vatikán
Az audiencián erőteljes hangon szólalt fel a pápa az ellen, hogy elfeledkezzünk az ukrajnai konfliktusról, mely az újságokban már nem a legfontosabb témák között szerepel. Isten Anyjának rendszeres klerikusai, a lazaristák és a bazilitarend tagjait közös kihallgatáson fogadta a pápa, megtörve a júliusi szünetet, megmutatva ezzel az egyház gazdagságát. Különösen az ukrán bazilita szerzetesekhez szólva fejezte ki szolidaritását: „Azt szeretném mondani nektek, hogy mellettetek állok, az egész egyház mellettetek áll, osztozik fájdalmatokban. Én gyakran azt gondolom, hogy most az egyik legnagyobb veszély az, hogy elfeledkezünk Ukrajna drámájáról. Hozzászokik az ember, aztán már nem olyan fontos és csak beszélünk... A minap láttam az újságban a háborús hírt a kilencedik oldalon! Nem érdekes a téma és ez nagyon-nagyon csúnya dolog. Ezért közel állunk hozzátok, és mindenkinek figyelni kell rájuk, a vértanúság e pillanatában. Ti vértanúságot szenvedtek. És én azt kívánom, hogy az Úr könyörüljön meg rajtatok és adja meg nektek a béke ajándékát.”
Az abúzusok ellen zéró tolerancia
A másik sürgető probléma, amelyet Ferenc pápa említett a beszédében az egyházban előforduló abúzusok kérdése, ami ellen zéró toleranciával kell fellépni. Nekünk Jézushoz kell vezetni az embereket, nem pedig felfalni őket a bujaságunkkal. Az abuzáló személy tönkre teszi, fölfalja a bujaságával azt, akivel visszaél. Zéró tolerancia. Ne szégyelljétek jelenteni: Ez az illető ezt és ezt követte el. „Igen, kitartok melletted, bűnös vagy, beteg vagy, de nekem meg kell védenem a többieket.” Kérlek benneteket, zéró toleranciával lépjetek föl ez ellen – szólt a szerzeteseknek a pápa. A problémát nem lehet áthelyezéssel megoldani, úgy, hogy egyik kontinensről áthelyezzük az illetőt egy másikra.
A pletyka nagyon ártalmas
A szerzetesi közösség öröme nagyon fontos összetartó erő. Ezzel szemben veszélyes a nem nyílt kommunikáció, amikor a másikat a háta mögött kibeszélik. A pletyka gyilkos, mert elpusztítja a közösséget, rombolja magát a személyt, aki kibeszéli a másikat. A pletyka nem férfihoz való, a fecsegés felszínessé teszi az embereket, akik egyik helyről a másikra viszik a dolgokat és így élnek. Kérlek benneteket, őrködjetek a nyelvetek fölött! Tudom, hogy nem könnyű egy szerzetesi kongregációban elkerülni a szóbeszédet. Valaki egyszer tanácsolt nekem erre egy jó gyógyírt: még időben harapd el a nyelved. Földagad egy kicsit, de legalább... Kérlek benneteket, ne fecsegjetek, mert az öl, pusztít – buzdította a szerzeteseket Ferenc pápa.
Az evangelizáló testvériség
Evangelizálás, testvériség, öröm. Ezeket a szavakat többször elismételte a Szentatya az audiencián. Az öröm ragadós, a szentek öröme, akik nem születtek alapítóknak. Azzá váltak, mert Krisztushoz vonzották az embereket. Nem önmagukhoz, hanem Krisztushoz, ez fontos különbség – húzta alá a pápa. Alázat, egyszerű szív és öröm – ez az evangelizáló testvériség útja. Lehetetlen az emberek számára, de nem Istennek!
Hallgatni a Szentlelket
A nagykáptalan a közösségi megkülönböztetés pillanata, ami ma szerencsére jelenléti találkozásként lehet megélni. Olyan esemény, amelyen megvizsgálják, mennyire hűek a karizmához, a Lélek hallgatásában, aki a káptalan valódi főszereplője. Ez az egyik legerősebb egyházi élmény. A karizmákkal kapcsolatban Ferenc pápa emlékeztet rá, hogy fontos az evangelizálás fényében értelmezni azokat, hogy segítsék és építsék az egyházat. Gondoljatok arra, hogy az egyház küldetése az evangelizálás, sőt az egyház öröme az evangelizálás – ahogy azt Szent VI. Pál pápa mondta. Az Evangelii Nuntiandi-kezdetű levele sok év távlatában sem vesztett időszerűségéből. Az egyház küldetése az evangelizálás, az egyház öröme az evangelizálás – ismételte Ferenc pápa.
Az evangelizálás nem prozelitizmus
A rendalapító szentekre emlékeztetve a pápa arra buzdított, hogy a Lélekkel evangelizáljanak, imádkozzanak és dolgozzanak. Az evangelizálás nem térítés, semmi köze egyiknek a másikhoz.
Közösségi öröm
Ferenc pápa arra kérte a szerzeteseket, hogy kérdezzék meg maguktól: Tudják-e imádni csöndben az Urat? A másik kérdés a közösségi örömöt érinti, ami a testvéri élet kifejeződése. A közös élet nagy kihívása, mely felfoghatatlan a világ számára, mindennapos megtérést kíván, azt, hogy hajlandók legyünk engedni, felülvizsgálni merevségünket, de egyben a túlzott és kényelmes toleranciát is. Elsősorban pedig alázat és a szív egyszerűsége szükséges hozzá. Szabad testvériség, nem valami mézes-mázos dolog, látszatmegállapodás, lapos homogenitás, az elöljáró vagy vezető személyisége által. Ha ez megvan, akkor életre kel az öröm. Ahogy megkérdeztük magunktól: mi imádjuk-e Istent? És néhányan azt, hogy tudunk-e csöndben imádni? Most kérdezzük meg: Örömmel élem-e küldetésemet, vagy amint tehetem, máshol keresek örömet? Valódi örömöt, nem csak formálisat, amikor üres mosoly van az arcunkon, művi mosoly, amikor testvéremnek hívjuk a másikat, de közben hátulról beleszúrunk. A pápa a Szentlélekhez és Szűz Máriához fohászkodva az audiencia végén imákat kért szolgálatához, mert – mint mondta – ez nem könnyű munka.
A bazilita rend
A rend alapítása Nagy Szent Bazil (329-379) nevéhez fűződik. A gazdag családból származó Baszileiosz Egyiptom, Szíria, Palesztina szerzetestelepein ismerkedett meg az aszketikus életet élő remetékkel. Szülőhelyén, a kappadókiai Neocaserea mellett ő is remeteéletet kezdett. Több százan csatlakoztak hozzá, így anachoréta (remete) magányát a cenobita (közösségi) élet váltotta fel. Nazianzi Szent Gergely közreműködésével két Regulát szerkesztett, egy hosszabbat és egy rövidebbet. A hosszabb, a szerzetesi élet alapelveit kifejtő szabályzat az alapja mindmáig a keleti szerzetességnek. Az aszkézis célját az ember megszentelődésében látta. A szerzetestől mindenek előtt engedelmességet kívánt, de hangsúlyozta a szegénység és a tisztaság követelményét is. Még nem ismert meghatározott időtartamú újoncidőt, a szerzeteseket a kezdők, közepesek és a tökéletesek osztályába sorolta. Előírta a közös liturgikus imát. Nem ismerte még a fogadalomtételt, de megkövetelte a világról való teljes lemondást. Később ebből alakult ki az ünnepélyes fogadalom. Földművelő és kézműves munkából éltek. A Regula megengedte, hogy a monostorban gyermekeket, főképp árvákat neveljenek. Előkelő helyet biztosított a szegények és a betegek iránti gondoskodó szeretet gyakorlásának. Nagy Szent Bazil rendjének terjedését az iszlám előretörése állította meg. Magyar földön már Szent István előtt megjelentek a bizánci rítusú szerzetesek. A XI-XII. században számos görög szertartású monostor működött hazánkban. Hanyatlásuk a XIII. században, a latin szertartás térhódításával következett be. Az utolsó bazilita monostorokat a tatárjárás pusztította el. Korjátovics Tódor herceg, Podolia fejedelme telepítette le ismét őket a Munkács melletti Csernekhegy monostorában, 1360-ban. A bazilita rend modern megújítása XIII. Leó pápa nevéhez fűződik. Baziliták a XVIII. század első felében kerültek Máriapócsra, ahol 1731-ben megkezdték a kegytemplom és vele párhuzamosan a monostort építését. Bazilita szerzetesek 1950-ig szolgálták a könnyező Szűz Anyához érkező zarándokokat, a környék lakosságát, és az egyházközségi iskola mellett 1777-től középfokú iskolát is vezettek. Lelkipásztori munkájukban a bazilita nővérek voltak elsőszámú munkatársaik.
Nagy Szent Bazil Regulája szellemében a magyar bazilita szerzetesek legfőbb feladata volt az életszentségre, vagyis az Isten és emberszeretetre való kitartó törekvés. A Rend mindvégig őrizte a hagyományos aszkétikus gyakorlatokat: vezeklés, böjt, virrasztás. A közös zsolozsmavégzés mellett mindig készen álltak a lelkipásztori szolgálatra, számos népmissziót és lelkigyakorlatot tartottak Magyarországon és külföldön egyaránt. Szolgálatuk kiterjedt a szociális élet területére: rendszeresen gondoskodtak a környék szegényeiről. Az első világháború után földet adtak a nincsteleneknek. A történelmi Magyarország területén fennálló magyar tartomány kilenc monostort foglalt magába a következő helyeken: Munkács, Máriapócs, Ungvár, Krasznibród, Bukóchegy, Bikszád, Misztics, Kisberezna és Husztboronya. Trianon után mindössze Máriapócs maradt meg.
A magyar bazilita szerzetesek 1933-ban Hajdúdorogon, 1946-ban Makón és 1948-ban Kispesten nyitott házat. Az Apostoli Szentszék 1947-ben állította fel az önálló magyar Szent István tartományt. 1950-ben a magyar bazilita rendet, amelynek akkor 39 tagja volt, feloszlatták. 1989 után a rend Magyarországon is újjászerveződött.
Ma a közösség elsődleges célja és feladata a máriapócsi búcsújáróhely és a kegytemplom ellátása, lelkipásztori szolgálata. Mindemellett a bazilita hagyományt folytatva a nevelő-oktató munkába is szeretnének bekapcsolódni.
A rend sajátos karizmája a katolikus egyházban a bizánci rítus szerinti imaélet. Lelkipásztori, apostoli, szemlélődő közösség a görög szertartás szellemisége alapján. (Forrás: MKPK)
