Ferenc pápa homíliája Aquilában a nyomorúságban felismert megbocsátás ajándékáról

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A Perdonanza a „celesztiánus  megbocsátás” napja Aquilában

A szentek az evangélium lenyűgöző magyarázatai. Életük az a kiváltságos nézőpont, amelyből megláthatjuk Jézus örömhírét, hogy Isten a mi Atyánk és ő szeret mindannyiunkat. Ez az evangélium szíve, Jézus pedig a bizonyítéka ennek a Szeretetnek – kezdte beszédét a pápa. Az Eucharisztiát ma e városnak és az egyháznak egy különleges napján, a „celesztiánus  megbocsátás” napján ünnepeljük. Itt őrzik V. Celesztin pápa ereklyéit. Úgy tűnik, hogy ő teljesen felismerte az olvasmány szavait: „Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magadat, akkor majd kegyelmet találsz az Istennél.” (Sir 3,18). Dante nyomán tévesen úgy emlékszünk V. Celesztin alakjára, mint „aki nagy lemondást” művelt. De nem, ő nem a „nem” embere volt, hanem az „igen” embere – szögezte le Ferenc pápa. 

Az irgalmasságot saját nyomorúságunkból kiindulva érthetjük meg

Valójában nincs más mód Isten akaratának betöltésére, mint az alázatosok erejének a felvétele. Az alázatosak gyengének és vesztesnek tűnnek az emberek szemében, de valójában ők az igazi nyertesek, akik teljesen az Úrban bíznak és ismerik akaratát. Az Isten ugyanis az alázatosoknak fedi fel a titkait. Isten Szava ma arra hív minket, hogy alázatossá és szelíddé tegyük magunkat. Ám az alázatosság nem önmagunk leértékelésében áll, hanem abban az egészséges realizmusban, amely felismeri a lehetőségeinket és a nyomorúságainkat is. Az alázat éppen a nyomorúságunkból kiindulva arra késztet bennünket, hogy tekintsünk el magunktól, hogy forduljunk Isten felé, aki mindent megtehet és megszerzi nekünk azt is, amit magunktól nem kaphatunk meg: „Minden lehetséges azoknak, akik hisznek” (Mk 9,23).

Az alázatosok ereje az Úr, nem a stratégiák, az emberi eszközök, evilág logikája, nem! Az Úr az! – szögezte le a pápa. Ebben az értelemben V. Celesztin az evangélium bátor tanúja volt, mert semmilyen hatalom logikája nem tudta őt fogollyá tenni. Őbenne megcsodáljuk a világi logikától mentes egyházat, mely teljes mértékben tanúskodik Isten nevéről, ami az Irgalmasság. Ez az evangélium szíve, mert az irgalom annak a tudata, hogy a nyomorúságunkban is szeretnek minket. Az irgalmasságot nem lehet megérteni, ha nem értjük meg saját nyomorúságunkat. A kettő együtt jár. Hívőnek lenni nem azt jelenti, hogy egy sötét és félelmetes Istenhez járulunk, ahogy a Zsidókhoz írt levél tanúsítja: „Ti nem kézzel tapintható hegyhez, lobogó tűzhöz, sötét felhőhöz, forgószélhez, harsonazengéshez vagy mennydörgő szózathoz járultatok, amelynek hallatára könyörögni kezdtek, hogy ez a hang ne szóljon tovább hozzájuk” (Zsid 12,18-19). Mi ugyanis Jézushoz, Isten Fiához kerültünk közel, aki az Atya Irgalma és a megváltó Szeretet.

Legyen ez a templom a megbékélésnek és a kegyelem megtapasztalásának a helye!

De az irgalom Ő maga, ezért csak az ő irgalmasságával beszélhetünk saját nyomorúságunkról. Ha valaki azt gondolja, hogy a saját nyomorúságán kívül más úton is eljuthat az irgalmassághoz, akkor rossz utat választott. Ezért fontos megérteni a mi saját valóságunkat. Aquila évszázadok óta életben tartotta azt az ajándékot, amelyet V. Celesztin pápa hagyott rá. E kiváltság jegyében emlékeztetünk mindenkit arra, hogy csakis az irgalmassággal élheti meg az ember örömmel az életét. Az irgalmasság annak az élménye, amikor úgy érezzük, hogy elfogadnak, amikor újra talpra állítanak, megerősítenek, meggyógyítanak és bátorsággal töltenek el. Megbocsátottnak lenni annak a megtapasztalása itt és most, ami a legközelebb áll a feltámadáshoz. A megbocsátás a halálból az életbe, a gyötrelem és a bűntudat átéléséből a szabadság és az öröm élményébe vezet. Legyen ez a templom mindig a megbékélésnek és a kegyelem megtapasztalásának a helye, amely talpra állít és újabb esélyt ad. A mi Istenünk a lehetőségek Istene, mert ő az, aki mindig ad még egy esélyt. Legyen ez a megbocsátás temploma, ne csak évente egyszer, hanem mindig, minden nap!

Az irgalom lehetőségei az emberi nehézségekben

Saját nyomorúságunk és a megbocsátás kapcsolatának a megvilágítására Ferenc pápa elmesélte Aquilába érkezése történetét: „Sűrű ködben érkeztünk Aquila fölé és a helikopter pilótája nem tudott leszállni, egyre csak körözött, körözött, míg végül látott egy lyukat és oda beröpült, végre sikerült leszállni, mesteri volt. Én akkor elgondolkodtam abban a nyomorúságban, nehézségben, mert ugyanez történik velünk a mi nyomorúságban. Hányszor is tekintünk magunkra, hogy semmik vagyunk és csak körözünk, körözünk…, de néha az Úr megnyit nekünk egy kis lyukat: „Tedd ide az ujjadat, ezek az Úr sebei! És ott az irgalom, de a te nyomorúságodban. Van egy lyuk ebben a nyomorúságban, ahol az Úr beléphet, igen, az Irgalmasság, mely eljön a mi nyomorúságunkba”.

Aki szenvedett, annak meg kell tudnia becsülni saját szenvedését

Beszéde következő gondolatában Ferenc pápa megemlékezett a város lakóinak a földrengés okozta szenvedéséről, amiből fel tudott kelni és talpra állt. Ám aki szenvedett, annak meg kell tudnia becsülni saját szenvedését, meg kell értenie, hogy az átélt sötétségben megkapta annak az ajándékát is, hogy megértse mások fájdalmát. Ti meg tudjátok őrizni az irgalom ajándékát, mert tudjátok, hogy mit jelent mindent elveszíteni, azt látni, hogy összeomlik az, amit felépítettek és el kell hagyni a számotokra legkedvesebb helyet és el kell szakadni a szeretteitektől. Ám ti meg tudjátok őrizni az irgalmasságot, mert átéltétek a nyomorúságot.

A földrengés megtapasztalása nélkül az életben mindenki megtapasztalhat egyfajta „lelki földrengést”, amely összekapcsolja saját törékenységével, korlátaival, saját nyomorúságával. Ebben a tapasztalatban az ember mindent elveszíthet, de meg is tanulhatja az igazi alázatot. Így az ember azt is megengedheti, hogy az élete megromoljon, hogy aztán ebből megtanulja a szelídséget. Az alázatosság és a szelídség tehát azoknak a jellemző vonásai, akiknek feladata tanúságot tenni az irgalmasságról. Az irgalmasság tehát egy ajándék, ám ezt az irgalmasságot másoknak is át kell adni az Úr ajándékaként.

Saját nyomorúság tudatában áll az irgalmasság szépsége!

A menyegzői lakomán elfoglalt helyekről szóló napi evangélium kapcsán a Szentatya megjegyezte: Túl sokszor gondol az ember arra, hogy a világban elfoglalt helye alapján érvényesül. Az ember nem az elfoglalt helye, hanem az ember maga az a szabadság, amelyre képes és ami teljes mértékben akkor nyilvánul meg, amikor az utolsó helyet foglalja el, vagy amikor a kereszten jelölnek ki egy helyet számára. A keresztény tudja, hogy élete nem egy  evilági karrier, hanem életút Krisztus nyomán, aki azt mondja magáról, hogy szolgálni jött és nem azért, hogy neki szolgáljanak (vö. Mk 10,45). Amíg meg nem értjük, hogy az evangélium forradalma az ilyen típusú szabadságban áll, addig továbbra is tanúi leszünk háborúknak, erőszaknak és igazságtalanságoknak, ami valójában belső szabadságunk hiányának külső tünete. Ahol nincs belső szabadság, ott lábra kap az önzés, individualizmus, érdek, elnyomás és mindezen nyomorúságok, és így a nyomorúságé lesz a vezető szerep.

Beszéde zárógondolatában Ferenc pápa azt kérte, hogy Aquila legyen valóban a megbocsátás fővárosa, a béke és a megbékélés fővárosa! Ajánlja fel mindenkinek azt a változást, amiről Mária énekel a Magnificatban: „A hatalmasokat ledöntötte trónjukról, az alázatosakat felmagasztalta” (Lk 1,52) és amire a mai evangéliumban Jézus emlékeztet: „Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk 14,11). Máriára, az aquilai nép Üdvösségére akarjuk bízni a szándékunkat,  hogy az evangélium szerint szeretnénk élni. Anyai közbenjárása nyerjen bocsánatot és békét az egész világnak! Saját nyomorúság tudatában áll az irgalmasság szépsége! – zárta homíliáját Ferenc pápa az Aquilában bemutatott szentmise során.