Ferenc pápa az egyházban szolgálókhoz: A kicsi egyház létében nagy kegyelem rejlik
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
„Jóllehet szinte mindnyájan más és más országból származtok, de mégsem vagytok idegenek, mert az Egyház szépsége éppen abban áll, hogy egyetlen család vagyunk, melyben senki sem idegen” – kezdte beszédét a pápa. A találkozó elején felolvasott páli tanítás így hangzott: „Jézus Krisztusban ugyanabban az örökségben osztozunk, hogy egy testet alkotva, ugyanannak az ígéretnek a részesei lehessünk az evangélium által” (vö Ef 3,6). A Szentatya ebből szövegből az örökség és az ígéret szavait emelte ki és ezekhez fűzte az üzenetét. Isten ugyanis minden nép számára feltárta a titkát, nemcsak a választott nép, vagy egy elit csoport tagjainak, hanem mindenkinek. Az egyház egy történelem örököse, mindig az az Evangélium első hirdetésének a lánya. Az apostolok és az evangélium első hirdetői Jézus élő szavára alapozták az egyházat, másrészt pedig az egyház tagjai Jézusban beteljesülni látták az Isten korábban tett ígéretei. Igen, az eljövendő ígéretek hordozói vagyunk, melye élteti az utunkat. Örökség és ígéret, melyben a múlt öröksége a mi emlékezetünk, illetve az evangélium ígérete adja az Isten jövőjét. Az egyház a történelemben az emlékezet és jövő közt halad.
A hálás szív nem sírja vissza a múltat, kegyelemként fogadja a mát, útra kel, előre halad
A Szentatya első nagy gondolatában az emlékezet tartalmát Közép-Ázsia hatalmas méretű térségének történelmére alkalmazta. A mostani multikulturális és multikonfesszionális világban egy élénk keresztény közösséget találunk, melynek eredete az első századokba nyúlik vissza, megannyi hitterjesztő munkájára, akik keresztény közösségeket, kegyhelyeket, monostorokat alapítottak. Létezik tehát egy ökumenikus jellegű keresztény örökség, melyet tisztelettel meg kell őrizni és ezért nem szabad elvesztegetni azoknak az emlékét, akik itt az evangéliumot hirdették. Az emlékezés ugyanis segít annak a lelkületnek a formálásában, mely Isten titkait szemléli, aki a történelemben munkálkodott. Ferenc pápa azonban óvva intett attól, hogy nosztalgiával eltelve tekintsünk vissza a múltra, mely mozdulatlanná dermeszt minket. Ez a visszafelé haladás kísértése. Az emlékezet ápolásának keresztény tekintete azonban meglepődéssel nyílik meg Isten titkai előtt, hogy szíve dicsérettel és hálával teljen el az Úr műveiért. Ez a hálás szív nem sírja vissza a múltat, hanem kegyelemként befogadja a mát, útra kel, előre halad, kapcsolatot tart Jézussal az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan. Ez Jézus élő emlékezete, melyet mindenekelőtt az eucharisztikus emlékezésből merítünk. Ez a mi kincsünk, hiszen emlékezés nélkül nincs meglepődés. Ha elveszítjük az élő emlékezetet, akkor a hit, az áhítat és a lelkipásztori tevékenység meggyengül, szalmalángként ellobban és kialszik. Amikor pedig így eltévelyedünk, akkor kiapad az öröm is, és megfogyatkozik az Isten és a felebarát elismerése.
Emlékezés közben tanuljuk meg, hogy a hit a tanúságtétellel növekszik
Az emlékezet értelmezésének további elmélyítésére Ferenc pápa azt javasolta, hogy tekintsünk bele ebbe az örökségbe. A korábbi nemzedékek azt az örökséget nem egy minden korra érvényes rejtjellel adták át. Nem, hanem a hit mindig az élettel együtt haladt, az evangélium tüzének a tanúságtételével a különféle helyzetekben. Emlékezés közben tanuljuk meg, hogy a hit a tanúságtétellel növekszik. A többi majd jön utána. Ez a hivatása ma is minden püspöknek, papnak, férfi és női szerzetesnek és az összes világi munkatársnak, akik sokféle módon dolgoznak a közösségek lelkipásztori életében. Ne fáradjunk bele, hogy tanúskodjanak az üdvösség szívének, Jézusnak az újdonságáról, ami maga Jézus! A hit nem egy szép kiállítás a múltról – hiszen ez egy múzeum lenne –, hanem egy mindig jelenlévő esemény, a Krisztussal való találkozás, ami itt és most történik az életben! Ezért nem csak a mindenkori dolgok megismétlésével kommunikálunk, hanem az evangélium újdonságának közvetítésével. Így a hit életben marad és van jövője. Ezért szeretem azt mondani, hogy a hitet „dialektusban” kell továbbadni.
„Kicsinek, lélekben szegénynek lenni” valójában boldogságot jelent
Ferenc pápa beszéde második fő részében a jövő tartalmát elemezte. A múlt emléke nem zár be magunkba, hanem megnyit az evangélium ígérete előtt. Jézus maga biztosított minket arról, hogy mindig velünk lesz, tehát nem csak egy távoli jövőnek szóló ígéretről van szó, hanem arra vagyunk hivatva, hogy ma fogadjuk a megújulást, amelyet a Feltámadott hoz az életünkbe. Gyengeségeink ellenére sem fárad bele, hogy velünk legyen, hogy velünk együtt építse az ő és a mi egyházunk jövőjét. Természetesen a hit sokféle kihívásával szemben - különösen a fiatalabb nemzedékek részvételét érintően -, valamint az élet problémáival és nehézségeivel szemben, a létszám tekintetében az egyház itt ebben a hatalmas országban „kicsinek” és aránytalannak tűnik. Ám ha elfogadjuk Jézus reményteli tekintetét, meglepő felfedezést teszünk, mert az evangélium szerint „kicsinek, lélekben szegénynek lenni” valójában boldogságot jelent (vö. Mt 5,3), mert a kicsiség alázatosan átad minket Isten hatalmának és arra indít, hogy ne a saját képességeinkre alapozzuk az egyházi cselekvésünket. Ez egy kegyelem! - szögezte le a pápa és megismételte, hogy rejtett kegyelem kicsiny Egyháznak, egy kis nyájnak lenni, szemben azzal, hogy felmutatnánk erősségeinket, számainkat. Ezzel szemben hagyjuk, hogy az Úr vezessen minket és alázatosan álljunk az emberek mellé. A kicsiség azt is jelenti, hogy nem vagyunk önelégségesek, szükségünk van az Istenre. De éppúgy szükségünk van az egymás közötti testvériségre, amikor gondoskodunk a szegényekről, az élet megsebzettjeiről, amikor emberi és társadalmi kapcsolatokban az igazság és az igazságosság tanúságtevői vagyunk, nemet mondva a korrupcióra és a hazugságra. A keresztény közösségeknek, különösen a szemináriumnak, az „őszinteség iskoláinak” kell lenniük: nem merev és formális környezetnek, hanem az igazság, a nyitottság és a megosztás gyakorlóterepeinek. És közösségeinkben – ne feledjük – mindannyian az Úr tanítványai vagyunk: mindannyian tanítványok, mindannyian nélkülözhetetlenek, mindannyian egyenlő méltósággal. Nemcsak a püspökök, papok és szerzetesek, hanem minden megkeresztelt ember, Krisztus életében a Pál apostol említett örökség átvételére és az evangélium ígéretének elfogadására kapott meghívást. Ezért kell teret adni a világaiknak, ami jót fog tenni, hogy a közösségek ne váljanak merevvé és klerikálissá. A szinodális egyház a Lélek jövője felé vezető úton egy résztvevő és közös felelősséget hordozó egyház. Ez egy olyan egyház, amely képes kilépni, hogy találkozzon a világgal – zárta Ferenc pápa a közép-ázsiai püspöki konferencia tagjaihoz, a papokhoz, férfi és női szerzetesekhez, valamint az egyházban szolgáló munkatársakhoz intézett beszédét a kazah főváros székesegyházában.
