Ferenc pápa a kapucinus harmadrendi nővérekhez: alázatos hallgatás és szinodalitás
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Beszéde kezdetén Ferenc pápa örömmel állapította meg, hogy a „Szent Család” névhez hűen a kapucinus harmadrendi szerzetesnővérek „ténylegesen élik a befogadás és az egyetemes testvériség lelkületét”, hiszen a nagykáptalan tagjai 34 országot képviselnek, ahol a közösségeik jelen vannak. Összejövetelük mottója – „alázatos hallgatás és szinodalitás” – is ezt akarta kifejezésre juttatni.
A hallgatás forrása a mély és benső csend, amit az imádságban találunk meg
„Szép dolog is lenne szabadságra küldeni a nyelvet, hogy jobban dolgozzon a hallgatás, mint a nyelv” – tette hozzá szabadon Ferenc pápa és ezzel megnevettette a kapucinus nővéreket. Ezek az inspiráló szavak mélyen gyökereznek a szerzetesi életben. Ám a hallgatáshoz először is csend, mély és benső csend kell, amit az imádságban találunk meg. Életmódunk azonban gyakorta tele van zajjal. Szent VI. Pál pápa mondta híres názáreti beszédében 1964-ben: Látszólag az a legfontosabb dolog, hogy olyan ösztökét találjunk, melynek segítségével magunkra vonjuk mások figyelmét, ami aztán azonnal választ produkál. Sokak számára a fizikailag vagy erkölcsileg felemelt tónus olyan megoldást kínál a süketté tett tömegnek, ami révén a felkínált nézetet vagy véleményt választják, mégpedig úgy, hogy azt mind vonzóbbnak és mind meglepőbbnek találják. Sajnálatos dolog arra rájönni, hogy akiket meghívtak, szinte azonnal eltávolodnak attól, hogy egy még hatásosabb felhívás után rohanjanak, aminek még nagyobb hatása van. Ez azonban „elállatosítja” az embert – féljetek is ettől a szótól, tette hozzá a pápa – korlátozza a szabadságát, egészen addig a pontig, hogy azok rabszolgája legyen, akik a kommunikációs eszközök, a nevelés, a véleményformálás által képesek befolyásolni ezeket a jeleket, rájuk erőltetve saját programjukat.
Csendben születik a harmónia
Ezzel szemben Jézus azt ajánlja, hogy haladjunk szemben ezzel az áramlattal, keressük a csendet, szakadjunk el a világtól és annak zajától. Így oda tudunk figyelni a dolgokra és mesteri türelemmel felismerjük a különböző hangokat, mérlegeljük és megkülönböztetjük őket. A kezdeti zaj ily módon kezd formát ölteni, a disszonáns érthetővé lesz, névvel és arccal együtt. Egyetlen hang sem lesz túl magas vagy túl mély, sem harsány a fülünkben, ha megtalálja azt a harmóniát, amit csak a csendünk adhat meg neki. A pápa nyomatékkal hangsúlyozta, hogy „csakis a mi csendünk adhat harmóniát, amire úgy kell rálelnünk, de ami nem kényszeríthető ki. Hányszor találkozunk olyan emberekkel, akik jól néznek ki, de valójában nem harmonikus emberek, akikben nincs meg az a belső egység, amely inspirálja őket a továbblépésre. Az a harmónia, ami úgy születik, nem pedig kényszerből ered”. „Nagy kísértésnek” nevezte a pápa „a fejben hordott olyan melódiát, mely elutasítja vagy elhallgattatja mindazt, ami nincs összhangban vele. De ezzel megítéli a másikat, magát pedig Isten helyére teszi, dönt, hogy ki érdemel valamit, ahelyett, hogy kiérdemelné azt, hogy ott álljon. Nagy gőg ez, amivel prófétai hallgatásunk alázatával kell megvívni. Ha képes vagyok így hallgatni, tisztán fogom hallani az összes hangot, mindegyiket, megértem a sorrendjüket, mire is válaszolnak, reagálnak, mit is akarnak mondani és miért is mondják így, néha olyannyira szokatlan módon.
A Szentatya arra kérte a kapucinus nővéreket, hogy legyenek prófétái ennek a hallgatásnak, mindenekelőtt Isten szavának a hallgatásával, aki arra hívja őket, hogy szeressenek mindenkit megkülönböztetés nélkül, szeressék a Teremtést, mint az ő ajándékát, szemléljék azt abban a teljes nagyságában, ahogyan Szent Ferenc szól a „Teremtmények énekében”. Ez az a dallam, mely magától értetődik, mert ez mindennek a lényege. Ebben a dallamban még a fájdalom, a sötétség, a halál is értelmet nyer, és még a nehéz helyzetben lévő testvér is megtalálja a helyét, aki megbocsátásra, megváltásra szorul.
A csendben született harmóniában szólal meg az Isten
A csendből és abban Isten hallgatásából kell tehát kiindulni, melyben az ember találkozik az Istennel. Így a hangok zavarából elérkezünk a hangok egybecsengéséig, a szimfóniáig. A szinodalitás „συν”, val-vel kötőszava ugyanaz a dolog, mint az együtt járás kifejezése, görögül συν-ὁδος, ami kórust is jelent egy szívvel-lélekkel, még ha más időben és eltérő helyen élünk.
Ez nem utópia, ha valóban meggyőződésünk, hogy a mind hangosabb beszéd nem is út, hiszen az egyetlen út az Jézus. Ezt az utat választotta Szent Ferenc és kapucinus harmadrendi nővérek tiszteletreméltó alapítója, Luis Amigó, aki minden nap Urunk szenvedéséről elmélkedett, és arra hívott, hogy a kicsinység és az önsanyargatás stílusát tartsuk a mennybe vezető útnak. Mindenkit a saját hangján kell meghallgatni és minden tag jó lelkülettel járuljon hozzá a szívnek ehhez a szimfóniájához, a közösség összhangjához, ami nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt hallja, hanem hogy harmonikusan egyesülnek. Aki pedig egyedül képes harmóniát adni, az a Szentlélek. Kérjétek a Szentlelket, ajánlotta a pápa a nővéreknek, hogy teremtsen harmóniát közösségeitekben!
Urunk Passiójának félelmes csendjével szemben, amikor Pilátus előtt áll Jézus, mint meztelen Igazság, akkor VI. Pál szavaival azt kérjük, hogy tanítson meg minket a názáreti Szent Családot csendjére. Tanítson meg az összeszedettség és a bensőségesség igazán szerzetesi hivatására, mely mindig kész a jó sugallatok és az igazi mesterek tanításának a meghallgatására és arra a személyes imára, amit csak Isten lát – zárta beszédét Ferenc pápa, melyet a Szent Családról nevezett kapucinus harmadrendi szerzetesnővérek 23. nagykáptalanjának tagjaihoz intézett hétfőn délben.
A Szent Családról nevezett kapucinus harmadrendi szerzetesnővérek története
A Szent Családról nevezett kapucinus harmadrendi szerzetesnővérek egy pápai alapítású, spanyol eredetű női szerzeteskongregáció, neve: Hermanas Terciarias Capuchinas de la Sagrada Familia, akiket „amigoniánusoknak” is hívnak. Alapítójuk Luis Amigó Ferrer, akire Ferenc pápa is utalt név szerint a beszédében. Luis Amigó Ferrer 1854-ben született, 1934-ben hunyt el, spanyol kapucinus szerzetes volt, aki a valenciai Benaguacil Miasszonyunk kolostorában kezdte szerzetesi életét. 31 éves korában, a helyi püspök jóváhagyásával alapított egy kapucinus női közösséget, Szent Ferenc harmadik rendjének átalakított szabályzatával. Az alapítás után egy kolerajárvány ugyan megtizedelte soraikat, de sokkal inkább ismertté váltak áldozatos ápolómunkájuk révén. Végül XIII. Leó pápa 1902. március 6-án jóváhagyta Amigó atya rendjét és azt a kapucinus rend soraiba tagolta. Az éppen 120 éve alapított rend főként az ifjúság nevelésével foglalkozik, de előszeretettel törődnek a börtönbe került kiskorúak lelki gondozásával és a fogyatékos gyerekekkel is. Európában jelen vannak Belgium, Németország, Olaszország, Lengyelország, Szlovákia kolostoraiban, továbbá az afrikai Benin, Kongó, Egyenlítői Guinea és Tanzánia országaiban, valamint Ázsiában a Fülöp-szigeteken és Dél-Koreában.
