Ferenc pápa beszéde a Mariannhilli Misszionáriusokhoz

Vertse Márta – Vatikán

Ferenc pápa a „szinodalitásról” és a világi hívek „társfelelősségéről” is szólt beszédében, amelyet a Mariannhilli Misszionáriusokhoz intézett XVII. nagykáptalanjuk alkalmából, amelyre a Dél-Afrikában Franz Pfanner osztrák trappista misszionárius által alapított kongregáció centenáriuma után került sor.  A pápa éppen a közösség kezdeteire utalva arra kérte a misszionáriusokat, hogy ragaszkodjanak szilárdan az „alapító karizmához”, amely „egyesíti az evangéliumi tanácsokhoz való hűséget az evangélium ad gentes terjesztésének és Krisztus országának életszentségben, igazságosságban és békében való növelésének szenvedélyével”.

Az egyház élete és jövője

A pápa beszédében utalt a káptalan témájára, amely a következő: „Szolidaritás: egyetlen lélekre és egyetlen célra kaptunk meghívást”. Ferenc pápa rámutatott, hogy ez a téma különösen időszerű az egyetemes egyház által az elmúlt hónapokban megtett szélesebb szinodális út fényében. Ez egy „egyházi út”, amely „elő kívánja mozdítani a szeretetközösséget, minden megkeresztelt részvételét és missziós elkötelezettségét, a találkozáson, a meghallgatáson és az elmélkedésen alapuló lelki megkülönböztetés folyamatán keresztül annak érdekében, hogy egyre nyitottabbá váljanak a Lélek újdonsága és sugallatai iránt”. A szinodális út lényeges eleme, hogy a világi hívek érezzenek nagyobb társfelelősséget az egyház életéért és jövőjéért – hangsúlyozta beszédében a pápa.

Lelkipásztori megtérés

A Mariannhilli Misszionáriusok ebben a tekintetben példaként szolgálhatnak – mondta Ferenc pápa. Felidézte kongregációjuk történetét, amely azt mutatja, hogy a misszionáriusok számára az evangélium hirdetése a kezdetektől fogva együtt járt azzal az elkötelezettségükkel, hogy bátorítsák a bennszülött hivatásokat, hogy előmozdítsák a helyi közösségekben az átfogó emberi fejlődést és hogy fejlesszék a közjó érdekében megosztott közös felelősség lelkiségét.

A pápa arra buzdította a Mariannhilli misszionáriusokat, hogy miközben kitartóan törekszenek erőfeszítéseikkel erre az egységre és szolidaritásra az evangélium szolgálatában, ápolják a szüntelen lelkipásztori megtérést, hogy megnyilvánuljon kongregációjuk életének és tevékenységének minden dimenziójában, a világi hívek papi és lelki képzésétől kezdve az apostoli projektek konkrét tervezéséig.

A Lélek hangja

És ha a szinodalitás, amelyre az egyház ebben az időben meghívást kapott, „együtt járást és együtt meghallgatást” jelent, akkor „az első hang, amelyre hallgatnunk kell, a Szentlélek hangja kell, hogy legyen” – szögezte le Ferenc pápa, majd a meghallgatást egy megkapó metaforával ábrázolta:

„Nem messze tőlünk, itt, a Szent Péter téren áll a nagy obeliszk” – idézte fel a pápa az obeliszk felállításának történetét, amely mély benyomást tett Pfanner apátra, a kongregáció alapítójára. A hatalmas emberi erőfeszítések ellenére az obeliszket az utolsó pillanatban csak úgy tudták megmenteni a lezuhanástól, hogy vizet öntöttek a kötelekre. „Ma is, mint mindig, a Szentlélek vizére van szükség, nemcsak azért, hogy kezünk munkája virágozzék, hanem mindenekelőtt azért, hogy megpuhítsa szívünk kemény talaját.

A jótékony szeretet meglágyítása

„Ne legyen kemény a szívetek, ne legyen zárt a szívetek” – ezzel az ajánlással fordult Ferenc pápa a misszionáriusokhoz, imáiról biztosítva őket, és azt kívánva, hogy a nagykáptalan teremjen „bőséges lelki gyümölcsöket”. Ezzel együtt a „szeretet meglágyítását” kérte „a jótékony szeretet közelségével és azzal a halk, lágy szóval, amelyet a Lélek alkot, amikor egy szívben munkálkodik. Ezt kívánom nektek, ezt a gyönyörű szelídséget” – búcsúzott Ferenc pápa a Mariannhilli Misszionáriusok nagykáptalanjának tagjaitól.