A pápa a világiak szerepéről: papok és laikusok együtt szolgáljanak az egyházban és a világban
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
„Lelkipásztorok és világi hívek hivatása az együtt-járás”
A csütörtöktől szombatig tartó konferencia zárónapján szombaton reggel Pietro Parolin bíboros államtitkár szentmisét mutatott be a konferencia részvevőinek a Szent Péter bazilika Katedra-oltáránál, melyen természetesen a püspöki és papi képviselők mellett részt vettek az egyházi mozgalmak képviselői és nagy számban világi hívek, akik felelős szerepet töltenek be a helyi egyházak vezetésében. A tanácskozás címe: „Lelkipásztorok és világi hívek hivatása az együtt-járás”. A Szentatya szombaton délelőtt találkozott a tanácskozás résztvevőivel az új szinódusi aulában és hosszú beszédet intézett hozzájuk, melyben elemezte és összegezte a világi hívek feladatát az egyházban, rámutatva hangsúlyosan, hogy az egyháziak és világiak együtt alkotják Isten népét, így szolgálatuk is közös küldetés az egyházon belül és a világban is.
Az egyháziak és a világiak elszakadása egymástól a legnagyobb kísértés napjainkban
Ferenc pápa szeretettel köszöntötte Kevin Farrel bíborost, a Világiak, a Család és az Élet dikasztériumának elnökét, a világiakért felelős püspöki referenseket, az egyházi mozgalmak képviselőit, a dikasztérium munkatársait, akik azért jöttek el országaikból, hogy átgondolják a lelkipásztorok és világi hívek egyházon belüli közös felelősségét. A konferencia címe az együttjárásra szóló „meghívásról” beszél, a szinodalitás nagyobb összefüggésébe helyezve azt. Ugyanis az út, amelyet Isten az Egyháznak mutat, pontosan a közösség megélése, valamint az intenzívebb és konkrétabb együttjárás. Ez az út arra hív, hogy legyőzzük a független cselekvési módokat, a párhuzamos pályákat, amelyek soha nem találkoznak egymással, aminek eredménye: a világiaktól elszakadt papság, a papságtól és a hívektől elszakadt Istennek szentelt személyek, egyes eliteknek a néphittől elszakadt intellektuális hite, a Római Kúria elkülönülése a részegyházaktól, a papoké a püspököktől, a fiatalok elszakadása az idősektől, a közösségi életbe alig belevont házastársak és családok, a plébániáktól elkülönült karizmatikus mozgalmak és így tovább. Még hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy az Egyház egy testként, mint egy igazi nép éljen, amelyet egyesít a Megváltó Krisztusba vetett közös hit, amit a megszentelő Lélek éltet és ugyanarra a küldetésre irányít, hogy hirdesse az Atyaisten irgalmas szeretetét.
Döntő szempont, hogy Isten Népe a küldetésben egyesüljön
Ferenc pápa rámutatott, hogy az utóbbi szempont a döntő, vagyis Istennek a küldetésben egyesült népe. Ezt kell feltétlenül megőrizni a Zsinat tanításának megfelelően: Isten szent és hűsége népe, mely egy a misszióban (LG 8 és 12). A szinódusi folyamat a forrását és végső célját a misszióban találja meg: misszióból születik és a misszió felé tart, aminek a jele kezdetkor az volt, hogy az apostolok örömmel tértek vissza a misszióból. Valójában ennek a közös küldetésnek a megosztása közelebb hozza egymáshoz a lelkipásztorokat és a világaikat, megteremti a szándékok közösségét, kinyilvánítja a különböző karizmák egymást kiegészítő jellegét, és ezáltal felszítja mindenkiben az együttjárás vágyát. Ezt látjuk Jézusnak a példáján is, aki kezdettől fogva tanítványok, férfiak és nők egy csoportjától körülvéve élte meg velük a nyilvános működését. De sohasem egyedül! Amikor pedig elküldte a Tizenkettőt, hogy hirdesse Isten országát, „kettesével” küldte el őket.
A világaik apostolkodása mindenekelőtt tanúságtétel!
Ugyanezt látjuk Szent Pálnál is, aki mindig együtt evangelizált a munkatársakkal, sőt laikusokkal és házaspárokkal is. De nem egyedül! Így volt ez az Egyház történetének a nagy megújulásai és a missziós buzgóság idején: pásztorok és világi hívek együtt! Nem elszigetelt egyének, hanem egy nép, Isten hűséges, szent népe, amely evangelizál! A Szentatya utalt a résztvevők tanácskozására, melynek során beszéltek a világiak képzéséről, ami nélkülözhetetlen a közös felelősségvállaláshoz. Ismételten hangsúlyozta, hogy a képzésnek a misszióra, a küldetésre kell irányulnia, máskülönben ideológia marad, ami az egyház szörnyű pestise. De ne legyen a képzés iskolás jellegű, ne szűküljön le elméleti megfontolásokra, hanem gyakorlatias jellegű legyen. A közös felelősségvállalás az üzenet, a kérügma meghallgatásából születik, Isten Igéjéből és a szentségekből táplálkozik, a személyes és közösségi megkülönböztetésben növekszik és azonnal bevon minket az apostolkodásba és a tanúságtétel különféle, néha nem is olyan egyszerű formáiba, amelyek arra indítanak, hogy menjünk közel másokhoz. A világaik apostolkodása mindenekelőtt tanúságtétel! – állapította meg a pápa. Tanúságtétel a saját tapasztalatokról, bizonyságtétel az imádságról, bizonyságtétel a rászorulók szolgálatáról, bizonyság a szegények és magányos emberek iránti közelségéről, a befogadás tanúsága, főként a családok részéről. Úgy formálódunk a küldetésre, hogy mások felé megyünk. Ez egy „terepen” végzett képzés és egyben a spirituális növekedés hatékony útja.
A missziós egyház és a szinodális egyház összetartozik
A pápa az Evangelii Gaudium apostoli buzdítására utalva kijelentette: Kezdettől fogva „egy misszionárius egyházról álmodtam”. Jézus ott áll az ajtónál és kopogtat, hogy belépjen, ahogy a Jelenések könyvében olvassuk. Az egyház mai drámája, hogy Jézus továbbra is kopogtat, de belülről, hogy engedjük őt ki. Így sokszor az egyház „fogvatartó egyházzá” válik, mert Jézust nem engedi ki, mert őt a „sajátjának” tekinti. A szinodális jelleg hangsúlyozása folytonosságban van ezzel a „missziós álommal”. Egy missziós egyházhoz szinodális elhivatottság szükséges! Ez a távlat megadja a helyes értelmezési kulcsot a laikusok egyházi felelősségének a témájához. A világaik értékelésének szükségessége nem valamiféle teológiai újdonságtól függ, sem pedig a papi hivatások csökkentése miatt adódó funkcionális szükségletektől, de nem is bizonyos kategóriák visszakövetelésétől, hogy elégtételt adjanak azoknak, akiket korábban félreállítottak. A világaik értékelése a pápa szerint inkább egy helyes egyházképtől függ, melyben az Egyház Isten népe, amelynek teljes jogú tagjai a világaik a felszentelt papokkal együtt. Tehát a felszentelt lelkészek nem gazdák, hanem a szolgák.
Térjünk vissza a kezdetek „átfogó egyháztanára”
A pápa olyan „átfogó egyháztan” visszaállítására gondol, mint az első századoké, amelyben mindent egybekapcsolt a Krisztushoz tartozás, valamint az Ővele és a testvéreivel való természetfeletti közösség, legyőzve a társadalmi osztályokat és rangokat megkülönböztető szociológiai látásmódot, ami végső soron az egyes kategóriákhoz rendelt „hatalom” alapján történik. A hangsúlyt az egységre kell helyezni, nem pedig az elkülönülésre. Ahelyett, hogy a világiakat a „nem pap”, „nem szerzetes” alapon különböztetnénk meg, sokkal inkább a keresztség jegyében kell őket figyelembe venni, mint akik Isten szent népének a tagjai. A „világi”, a „laikus” kifejezés nem is fordul elő az Újszövetségben, hanem ott „hívőkről”, „tanítványokról”, „testvérekről”, „szentekről” beszélnek, melyek mindenkire alkalmazott kifejezések voltak: hívő világiak és felszentelt szolgák.
Az Egyház alapvető eleme a közös Krisztushoz tartozás
Istennek ebben az egyetlen népében, ami az Egyház, az alapvető elem a Krisztushoz tartozás. Az első századok vértanú aktáinak megindító történeteiben gyakran találkozunk egy egyszerű hitvallással: „Keresztény vagyok” – mondták – „és ezért nem áldozhatok a bálványoknak”. Ezt mondja például Szent Polikárp, szmirnai püspök, de éppúgy Szent Jusztin és az ő világi társai. Ezek a vértanúk nem azt mondják, hogy „püspök vagyok” vagy „laikus vagyok”, hanem csak azt mondják, hogy „keresztény vagyok”. Még ma is, az egyre inkább szekularizálódó világban, ami igazán megkülönböztet bennünket, mint Isten népét, az a Krisztusba vetett hit, nem pedig az önmagában vett életállapot. Meg vagyunk keresztelve, keresztények vagyunk, Jézus tanítványai, minden más csak másodlagos, még az is, ha valaki pap, püspök vagy bíboros.
„A világiak az Egyházból való férfiak és nők a világ szívében”, illetve a „laikusok a világból való férfiak és nők az Egyház szívében”
A közös Krisztushoz tartozásunk mindannyiunkat testvérré tesz – folytatta a pápa. A II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium konstitúciója megállapítja: „A világi híveknek isteni ajándékként testvérük Krisztus, aki jóllehet mindenek Ura, mégsem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon; ugyanúgy azok is testvéreik, akik a szent szolgálatban Krisztus tekintélyével tanítván, megszentelvén és igazgatván úgy legeltetik Isten családját, hogy a szeretet új parancsát mindenki teljesítse.” (LG 32). Testvérek Krisztussal és testvérek a papokkal, testvérek mindenkivel. Az egyháznak ebben az egységes víziójában, ahol mindenekelőtt keresztények vagyunk, a laikusok a világban élnek és egyben pedig részei Isten népének. A Pueblai Dokumentum szerencsés kifejezést használt ennek kifejezésére: „a világiak az Egyházból való férfiak és nők a világ szívében”, illetve a „laikusok a világból való férfiak és nők az Egyház szívében”. Igaz, hogy a laikusok főként arra hivatottak, hogy küldetésüket abban a világi valóságban éljék meg, amelybe nap mint nap belemerülnek, de ez nem zárja ki, hogy legyenek képességeik, karizmáik és készségeik ahhoz is, hogy hozzájáruljanak az egyház életéhez. Ezek pedig különféle szolgálatok a liturgia éltetésében, a katekézisben, a képzésben, a kormányzati struktúrákban, a javak igazgatásában, a lelkipásztori programok tervezésében és végrehajtásában, és így tovább. Emiatt a lelkipásztorokat már a szeminárium kezdetétől fogva a világaikkal való mindennapi és rendszeres együttműködésre kell képezni, hogy számukra a közösség megélése természetes cselekvési mód legyen, ne pedig rendkívüli és alkalmi eset.
A laikus hívek nem „vendégek” az Egyházban, otthon vannak benne!
A pápa az egyházban lehetséges legcsúnyább dolognak tartja, ha egy pap elfelejti, hogy ő is az Isten népéből jött. Éppen ezért kell emlékezni a gyökerekre! A laikusok és lelkipásztorok között megélt közös felelősség teszi lehetővé a kettősségek, a félelmek és a kölcsönös bizalmatlanság leküzdését. Itt az ideje, hogy a pásztorok és a világiak együtt járjanak, az Egyház életének minden területén, a világ minden részén! A laikus hívek nem „vendégek” az Egyházban, otthon vannak benne, ezért arra hivatottak, hogy gondoskodjanak otthonukról, vagyis az egyházról. A világiakat és mindenekelőtt a nőket jobban meg kell becsülni illetékességeikben, valamint a plébániák és egyházmegyék életében nyújtott emberi és lelki adományaikban. Ők az evangélium hirdetését a maguk „hétköznapi nyelvezetével” teszik az igehirdetés különféle formáiban elköteleződve. Együttműködhetnek a papokkal a gyerekek és a fiatalok képzésében, a jegyespárok házassági felkészítésében és a házastársak kísérésében a házas és a családi életben. Mindig tanácskozni kell velük, amikor új lelkipásztori kezdeményezéseket készítenek akár helyi, nemzeti vagy egyetemes szinten. Meg kell hallgatni őket a helyi egyházak lelkipásztori tanácsaiban. Jelen kell lenniük az egyházmegyei hivatalokban. Segíthetnek más világiak lelki kísérésében és hozzájárulhatnak a szeminaristák és szerzetesek képzéséhez. Ők is lehetnek lelkivezetők, mert a lelki kísérés egy világi, nem pedig papi karizma. A papokkal együtt tegyenek keresztény tanúságot saját világi környezetükben, a munka világában, a kultúra, a politika, a művészet, a közösségi tájékoztatás világában.
Az egyházban az kössön össze bennünket, hogy keresztények vagyunk, Jézushoz tartozunk!
Hosszú beszéde végén a Szentatya megjegyezte még összegzésképpen: Világiak és lelkipásztorok együtt az Egyházban, világiak és pásztorok együtt a világban. Felidézte Lubac bíboros egyházról írt elmélkedésének egyik gondolatát, miszerint az egyházban lehetséges legrosszabb dolog az evilágiság, amit klerikalizmusként lehet érteni, ami rosszabb minden erkölcsi evilágiságnál. A pápa éppúgy óvott a világiak klerikalizálódásától: a világi maradjon világi! A pápa a tanácsaival egy eszményt, egy inspirációt szeretett volna adni, amely segítheti az útonjárást. Szeretné, ha mindenki szívében és elméjében jelen lenne az Egyházról szóló gyönyörű látomás: egy olyan egyház, amely a misszióra irányul, ahol az erők egyesülnek, ahol az emberek együtt járnak evangelizálni. Ebben az egyházban az köt össze bennünket, hogy keresztények vagyunk, Jézushoz tartozunk. Ebben az egyházban igazi testvériség él világaik és lelkipásztorok között, akik minden nap egymás mellett dolgoznak a lelkipásztorkodás minden területén. Arra kérte a pápa a konferencia résztvevőit, hogy legyenek mindannak előmozdítói a saját egyházi közösségeikben, amit ezekben a napokban itt kaptak, hogy együtt folytassák az Egyház megújítását és annak missziós megtérését – zárta beszédét Ferenc pápa a helyi egyházak püspöki konferenciái világiakért felelős referenseinek nemzetközi konferenciáján.
