Székely János püspök: Papság és világiak együtt, mint az egyetlen Krisztus-test tagjai
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Február 16-a és 18-a között tartották a Vatikánban a helyi egyházak püspöki konferenciái világaiért felelős referenseinek nemzetközi konferenciáját. Magyarországot Székely János szombathelyi megyéspüspök képviselte a tanácskozáson, melynek címe: „Lelkipásztorok és világi hívők közös úton”. Stúdiónk vendége éppen a tanácskozás szünetében Székely János püspök volt. Isten hozott kedves püspök atya. Mindenekelőtt a tanácskozás hangulatáról, légköréről kérdeznélek, hányan és kik vagytok a tanácskozáson?
Több mint kétszáz résztvevő van, 60 püspök atya mind az öt kontinensről, tehát Afrika, Latin-Amerika nagyon erősen képviselve, sok világi hívő, hölgyek is nagy létszámban vannak itt. Egyházmegyéknek, illetve püspöki konferenciáknak a világiakért felelős püspökei és papjai, illetőleg világi hívek, emellett pedig a lelkiségi mozgalmak, köztök egy-két nagyon erős mozgalom, a Communione e Liberazione, a Sant’Egidio, tehát a Szent Egyed közösség, a Szent András evangelizációs iskola, a karizmatikus közösségek, Sejt Evangelizáció, Équipes Notre-Dame, Fazenda da Esperanca, Shalom vannak jelen és szólnak hozzá a konferenciához.
És milyen a hangulat…?
Nagyon vidám, derűs, mindenki érdeklődik a többi iránt, kérdezgeti a másikat. Újdonság ez sokunk számára, hiszen akár Etiópiából is hallani egy püspök atya hangját. Most persze drámai módon a földrengés kapcsán a törökországi püspök atya szólt, Szíriából egy püspök szintén megrendülten számolt be az ottani kereszténység helyzetéről. Tehát nagy az érdeklődés és nagy a nyitottság egymás felé.
A konferencia témájáról szólva, a központi gondolat az volt, ahogy a „világiak és egyházaik együtt járnak”, mert mindannyian Isten országának a polgárai vagyunk és mindannyian Őhozzá tartozunk. Kérdés ez tulajdonképpen a lelkipásztorok és világi hívek számára vagy pedig magától értetődő dolog, amit csak jobban be kellene gyakorolni?
Ezt a témát a Világiak a Család és az Élet Pápai Dikasztériuma választotta. Különlegessége a dikasztériumnak, hogy csak három pap van benne és a többi munkatárs az mind világi hívő. A dikasztérium már 2019-ben a plenáris ülésén elhatározta, hogy ezt a témát valamilyen módon szeretné a világegyház felé közvetíteni, érzékenyíteni az egyházat a laikusok szerepének a fontossága kapcsán, illetve szeretné megvilágítani, hogy miként lehetne a laikusok képzését fejleszteni, hogy képesek legyenek a világi keresztény küldetésük még hitelesebb teljesítésére. A konferencia elején volt egy nagyszerű előadás, a római Santa Croce egyetem rektora, Luis Navarro teológiai és egyházjogi szempontból is ismertette, hogy mit jelent világi kereszténynek lenni. Azzal indított, hogy az egyházunk majdnem 1,4 milliárd hívő keresztényéből 99,99% világi keresztény. De ahogy ő mondta, a világiak az egyházban olyanok, mint egy „alvó óriás”. Az igazi keresztény küldetést, a keresztségben kapott hármas küldetést - a pásztori, a megszentelői és a prófétai, vagyis evangéliumhirdetői tevékenységet - alig-alig gyakorolják és értik. Talán a papság részéről is kicsi a nyitottság arra, hogy ezt igazán engedjék, teret adjanak neki, és bátorítsák.
Tehát akkor ez egy tudott, de nem tudatos állásfoglalás…
Nagyon sok keresztény passzív módon van jelen az egyházban. Hallgatja, néha-néha egy kicsit belekapcsolódik, de közel sem olyan módon, ahogyan például a Diognétoszhoz írt levél leírja a keresztények életét az első keresztény évszázadokban. Akkoriban nem csak papok, sőt nem is elsősorban papok adták át a hit kincsét, hanem az embertől emberig futótűzként terjedt. A keresztények rendkívül hiteles élete, a vértanúság vállalása, a szegények segítése olyan ragyogó példa volt az első évszázadokban, ami mint kovász, mint világosság, mint só, amely nagyon hamar átjárta a világot. Ebből rengeteget veszítettünk, ezt kellene valahogy újra megtalálnunk. Az első előadásban arról is hallottunk, hogy a világi keresztényeknek kettős jellege, kettős karizmájuk van. Az egyik az, hogy a világban élnek. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a család és a házasság megszentelése, a gyermeknevelés, az idősek gondozása, a szenvedésben való jelenlét, az ezekben való megszentelődés a küldetésük. Másfelől jelenti azt is, hogy a munkahelyükön, a közélet, a kultúra, a gazdasági élet területén is sugározzák az evangélium fényét. Az a sajátossága a világi embernek, hogy a világban éli meg a keresztény hitét. A világi hívő másik jellemzője az, hogy az általános papságát, a hármas küldetését gyakorolja, nem csak a papság megbízásából vagy engedélyével (delega), nem csak olyan területeken, ahol nagyon szükséges a paphiány miatt részt vennie (sostituzione), hanem a keresztségből fakadóan, saját jogon, saját felelősséggel.
Nagyon érdekes volt a konferencia második előadása. Carmen Pena Garcia kánonjogász hölgy mondta, hogy már a jelenlegi egyházjogban és egyházi gyakorlatban is milyen sok lehetősége van a világi híveknek arra, hogy a hármas küldetésüket gyakorolják. A tanításban, a lektor és a katekéta szolgálatra való fölavatásban, a szentségfelkészítésben, a teológia oktatásában katolikus egyetemeken, sőt szemináriumokban is. Lényeges pontként jelent meg, hogy mennyire fontos lenne a papnövendékeknek legalább a képzésük egy részében világiakkal együtt tanulni, és mennyire fontos lenne, hogy az oktatóik között legyenek világiak, akár hölgyek is, akik teljesen más módon élik meg kereszténységület és ezáltal sokat segíthetnének a papnövendékeinknek. A világiaknak a kormányzásban is aktív helye van egyházunkban. Az egyházmegyei gazdasági tanács, a pasztorális tanács, a Római Kúria sok munkatársa világi keresztény. Fontos szerepük van egyházmegyei zsinatokon, püspöki konferenciák bizottságaiban, egyházi bíróságokban, elváltak és újraházasodottak kísérésében. A Mitis Iudex kezdetű Motu proprio – az elváltak helyzetét segíteni akaró pápai rendelkezés – külön kéri az egyházmegyéktől, hogy amennyire lehet, könnyítsék meg az egyházjogi eljárást és segítsék a párokat abban, hogy ne csak jogi aktusként éljék meg az eljárást, hanem a keresztény életük is fejlődjön, érlelődjön a folyamat során. Ebben is aktívan részt tudnak venni a világi keresztények. A visszaélések áldozatainak meghallgatása esetében is sok esetben helyesebb, ha nem egy pap kezdi el a velük való foglalkozást, hanem egy világi keresztény, akár egy nő. Végül a megszentelés területén is van aktív szerepe a világi hívőknek. Ez volt talán ez volt a legmeglepőbb az előadásban, mert az ember azt gondolná, hogy a katolikus egyházban csak a papság hivatott a megszentelés művét végezni. Ám helyettesítő jelleggel már most lehetséges, hogy világi hívő kereszteljen, temetést végezzen, az egyházi esküvőnek legyen hivatalos egyházi tanúja, tehát ő végezze az esketést, igeliturgiát tartson, plébániát – pap segítségével – vezessen, akolitusként áldoztasson, betegeket látogasson, imacsoportokat, szentségimádást vezessen.
Ezek a felsorolt lehetőségek jórészt nem újdonságok, mégis hogyan fogadták ezeket a tág lehetőségeket?
Van benne egy-kettő, ami egészen friss. Teljesen friss, hogy lektor és akolitus nem csak férfi lehet, hanem nő is, illetve új a püspök által fölavatott katekétai szolgálat. A konferencia hangulata nagyon pozitív, és az a fajta jogkövetelés, az egyháztól idegen eszmék erőltetése, ami a német szinodális utat sok esetben jellemzi, itt egyáltalán nincs jelen. Egy két megszólalásban ugyan röviden megjelenik, de érződik, hogy az alaphangulat más. Abban látja a konferencia az igazi kiutat, ha a papság és a világiak együtt, mint egyetlen Krisztus-testnek a tagjai haladnak. Szükségük van egymásra és egyik sem helyettesítheti a másikat. Ha megtaláljuk együtt a közösség útját, akkor válik az egyházunk még sugárzóbbá és hitelesebbé.
Püspök atya, Te korábban Budapesten szolgáltál, aztán Szombathelyre kerültél megyéspüspöknek, de országszerte nagyon sok kapcsolattal rendelkezel. Hogy tapasztalod, hogy megvan-e mindkét részről, a papság és a világi hívek részéről ennek a közös munkának a mélyítése és begyakorlása, hogy valóban hatékonyan járjunk együtt?
Egyházmegyénkben régóta működik a Martineum Felnőttképző Akadémia, ennek van egy nagyon régi, rendszerváltástól elkezdődő múltja: sokféle képzés indult sekrestyések, egyházközségi képviselők, hitoktatók, egyházi iskolákban tanító tanárok, karitász munkatársak, beteglátogatók, ifjúsági vezetők stb. számára. Elindult az egyházmegyében 3-4 évvel ezelőtt az akolitus képzés és most már két nagyszerű évfolyam jött ki: olyan édesapák és férjek, akiknek a plébániákon valóban nagy tekintélye van, mert hiteles az életük és a műveltségük és teológiai jártasságuk is alkalmassá teszi őket arra, hogy akár igeliturgiát vezessenek, csoportokat hozzanak létre, nyári tábort szervezzenek, idősek klubját és nagyon sok más tevékenységet folytassanak. Elindult az egyházmegyénkben a diakónusok képzése is, most nyáron fogunk szentelni négy diakónust és Karácsony előtt még egy ötödiket, tehát elindult az egyházmegyénkben a diakónusok szolgálata is.
Ők állandó diakónusok lesznek?
Igen, nős diakónusok. Egyikük börtönlelkészként dolgozik már most is, de a diakonátus nagyon sokat segít majd az ő küldetéséhez. Egy másik diakónus jelöltünk egy nagyon tekintélyes és szeretett orvos, aki arra érez hivatást, hogy a betegeknek ne csak testi gyógyulásban segítsen, hanem leüljön az ágyuk mellé, megfogja a kezüket és imádkozzon velük. Mint nagyra becsült orvos és egyben diakónus, a kettős tekintély és küldetés egymást erősíti és segíti majd az életében. Van olyan jelöltünk, aki az egyházmegye Rába-menti szlovén nemzetiségi falvaiban és a karizmatikus mozgalomban nagyon aktív, van, aki hitoktató, van, aki az egész világi munkatársi közösséget tudja nagyszerűen összefogni, ez lesz majd az ő diakónusi küldetése.
Találkoztok-e a Szentatyával?
Igen, holnap pénteken reggel a VI. Pál nagyaula melletti szinódusi teremben szól hozzánk, mindannyian izgatottan várjuk.
Ez a mostani találkozótok egyfajta keresztmetszet a világegyházról. Milyennek találod az egyházunkat a mostani válságos világban?
Azt érzem, hogy az egyházunk sokfelé rendkívül eleven. Nagyon határozottan ez a benyomásom Afrikáról: Kongóról, Etiópiából, Ugandáról és Ruandáról, Nigériáról és még hosszan sorolhatnám. Az onnan érkezett püspök atyák döbbenetes dolgokról számolnak be. Óriási a szentmisére járók és a papnövendékek száma, nagyon erős a hithez való ragaszkodás. Ugyanezt érzem nagyon sok ázsiai országban, mint például India, a Fülöp-szigetek. Ahol nagy a krízis-helyzet, az főként Európa nyugati része. Itt egyfajta megfáradás érződik. Latin-Amerika sem tűnik olyan virágzónak, mint talán 30-40 éve volt.
Nagyon sok helyen próbálnak új utakat keresni. Nagyon tetszett nekem, amit Gérald Lacroix québeci érsek mondott. Őnáluk a gyermekek szentségekre való felkészítése elképzelhetetlen a szülők jelenléte nélkül. A plébániák csak akkor vállalják az elsőáldozást és a bérmálást, hogy ha a szülő hajlandó legalább néha együtt eljönni a gyerekkel és így az egyik teremben a gyerekek, a másikban a szülők vannak, mert a szülők is annyira eltávolodtak a mély, őszinte keresztény élettől, hogy az ő hitben való elmélyülésük nélkül a gyermek vallásos nevelése nem nagyon képzelhető el. A felkészítések során a szülők olyan impulzust kapnak, ami sok esetben gyökeresen megváltoztatja az életüket.
Van-e remény, lehet-e ezekben előrehaladni?
Azt gondolom, hogy igen. Vannak kifáradó kultúrák és vannak olyanok, amelyek nagyon életerősek. Európa talán már a felvilágosodás óta a szubjektivista, a szabadságot teljesen félreértő, azt teljes korlátlanságnak fölfogó mentalitása miatt jelenleg egy mély kulturális krízisben van, ez nagyon érződött a találkozások során. Más kontinenseken viszont az eleven keresztény élet jelei látszanak.
Köszönöm a beszélgetést.
[ Audio Embed Interjú Székely János szombathelyi megyéspüspökkel ]
