A hit alapja a személyes találkozás Krisztussal – második nagyböjti beszéd (zárórész)
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A szentpáli teológia sarokpontja nem egy tanítás, hanem Krisztus személye
A bűnbeesett ember megújulása nem morális síkon, nem is emberi kezdeményezésre történik, hanem Isten maga lép közbe, erről szól a római levél jól ismert szövege: „Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét. Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán. Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát. Isten végtelen türelmében elnézte a korábban elkövetett vétkeket, hogy igazságosságát most kimutassa. Mert amint ő igaz, úgy akar igazzá tenni mindenkit, aki Jézusban hisz.” (Rm 3, 23-26). A szónok megjegyezte, hogy most nem a megigazulásról akar szólni, mert veszélyes lehet, ha kizárólag ehhez a témához ragaszkodunk. Pál ugyanis itt nem egy tanításról, hanem egy eseményről, sőt konkrétan egy személyről szól. Nem általánosságban üdvözülünk a „kegyelem által”, hanem Krisztus Jézus kegyelme által, a Krisztus Jézusba vetett hit által. Minden megváltozott ugyanis „a Krisztus Jézusban művelt megváltás által”. A sarokpont tehát nem tanítás, hanem Krisztus személye! Csakis a Szentlélek erőteljes felvillanása adhatta meg azt egy embernek, hogy merészen elhiggye és bátran hirdesse ezt a hallatlan dolgot. Ő maga is számot vetett ezzel, ezért szól így: „Nem szégyellem az evangéliumot”, mert hiszen az annyira hallatlanul új dolog!
A páli gyógymód előre mutat, fogadjuk be a krisztusi megváltást
Miben is áll Pál evangelizációja e szavak szerint? Először is a pogányokat nem irányítja a világmindenséghez, hogy a teremtményeken át térjenek vissza Istenhez, de a zsidókat sem küldi a mózesi törvények jobb betartására. A páli gyógymód nem felfelé vagy visszafelé irányul, hanem előre mutat, hogy „fogadjuk be a „Krisztus Jézus által művelt megváltást”. Ugyanakkor Pál mégsem tanít valami teljesen újat. Ha ugyanis ő lenne ennek a példátlan üzenetnek a szerzője, akkor a kereszténység igazi alapítója a tarzuszi Saul lenne, nem pedig a názáreti Jézus. A valóságban Pál csak mintegy alkalmazza Jézus első fellépésének üzenetét: „Betelt az idő és elközelgett Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Az Úr ajkán a „megtérés” nem visszatérést jelent a Törvény tisztes megtartásához, mint a prófétáknál és Keresztelő Jánosnál, hanem inkább egy minőségi ugrást előre: „Lépjetek be az Országba, amely ajándékként jött közétek! Higgyetek az evangéliumban! Megtérni annyi, mint hinni! „Az első megtérés a hitben áll” – írta Aquinói Szent Tamás: „Prima conversio fit per fidem”.
Újra kell kezdeni mindent Krisztus személyéből kiindulva
Ám a megtérésre felszólítás csak a kezdet, hiszen Jézus kifejti, hogy mit is jelent befogadni az Országot. Pál pedig a római levél második részében felsorolja az új teremtménnyé lett hívek műveit és erényeit. Az igehirdetést parainézis, lelki buzdítás követi. Fontos a sorrend az életben, hol is kezdünk, ahogy azt már Nagy Szent Gergely is mondta: „nem az erényekből kiindulva jutunk el a hithez, hanem a hitből kiindulva az erényekhez”. Ebből adódik, hogy az evangelizáció minden kezdeményezése, amely a társadalom szokásainak megreformálásával indul, mielőtt megpróbálta volna megváltoztatni az emberek szívét, arra van ítélve, hogy semmivé váljon! – szögezte le a következményt a kapucinus páter, majd az apostol pozitív tanítása felé fordult. Mit mond Isten Szava az egykori és a mai Egyháznak, amely ugyan sebeit hordozva, de mégis reménységgel és új lendülettel akarja folytatni evangelizációs küldetését? Azt mondja, hogy újra kell kezdeni Krisztus személyéből kiindulva és beszélni kell róla „akár alkalmas, akár alkalmatlan”. Jézusnak nem a háttérben, hanem minden igehirdetés középpontjában kell lennie.
A Krisztussal való személyes találkozás alapvető újdonsága
A mai szekulárizált világ mindent megtesz (és sajnos nem is eredménytelenül), hogy Jézus nevét távol tartsa, vagy elhallgattassa az egyházról szóló minden beszédben. Ezt figyelembe kell vennünk, hogy mindig Jézus legyen az Egyház ereje és élete. Ferenc pápa az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítása elején írja: „Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert „senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott” (EG 3). A Pápai Ház szónoka szerint a „Krisztussal való személyes találkozás” kifejezés első alkalommal szerepel így a Tanítóhivatal hivatalos dokumentumában. Látszólagos egyszerűsége ellenére ez a kifejezés egy olyan újdonságot tartalmaz, amelyet meg kell próbálnunk megérteni – utalt a szónok katekézise címére, mely éppen az „újdonság újrafelfedezéséről” szól.
A katolikus lelkipásztorkodásban és lelkiségben a Krisztussal való kapcsolatnak más értelmezései is léteztek a múltban. Ilyen a tanbeli kapcsolat, amely a Krisztusban való hitet vallja, aztán a szentségekben megvalósuló szentségi kapcsolat, továbbá a Krisztus Testéhez, az Egyházhoz fűződő egyházi kapcsolat és ritkábban a néhány lélek számára fenntartott misztikus vagy jegyesi kapcsolat. Nem volt szó – vagy legalábbis nem volt általános – olyan személyes kapcsolatról, amely minden hívő számára nyitott. A katolikus lelkiség és a lelkipásztorkodás többnyire fenntartásokkal szemlélte az üdvösség ilyen értelmezését, többek közt a szubjektivizmus veszélyétől tartva.
Személyes Krisztus-kapcsolat az emberi szerelem mintájára
Az ökumenikus kapcsolatok új légkörében jól érthető a „Krisztussal való személyes kapcsolatra” szóló buzdítás. Valójában a hit ilyen értelmezése az egyetlen lehetséges út, melyben a hit már nem eleve biztosra vett tény, amit a családi és iskolai nevelés közvetít, hanem személyes döntés gyümölcse. A misszió sikere ma már nem a gyónások és áldozások számával mérhető, hanem azon, hogy hányan váltak névleges keresztényből igazi keresztyénné, akiknek a hite meggyőződésből fakad és elkötelezik magukat a közösségben.
Fontos megérteni, hogy miből is áll valójában ez a „személyes találkozás” Krisztussal. Nem elég őt a hittankönyvekből ismerni, mert Jézus nemcsak a múlt szereplője, hanem döntően a jelenben élő személy. Ennek a személyes kapcsolatnak a megértésében sokat segít az emberi szerelem. Egy férfi és egy nő a kapcsolatukban sok mindent tudhatnak egymásról, mígnem fellobban köztük a szerelem szikrája, mely mindent megváltoztat, amitől együtt akarnak lenni, tetszeni egymásnak. Hogyan történhet, hogy ez a szikra Jézus személye iránt lobbanjon fel? Nem fog lángra lobbanni abban, aki hallgatja az evangélium üzenetét, ha az előbb nem lobbant fel – legalábbis vágyként, keresésként és szándékként – abban, aki hirdeti, bár lehetnek kivételek.
A hit a Krisztussal való személyes találkozás tanúságtételéből ered
Az evangelizációban elkötelezettek számára vigasztalás és bátorítás szándékával említette a szónok, hogy nem minden múlik rajtuk. Igen, megteremtik a feltételeket a szikra fellobbanásához, de az képes a legváratlanabb módon és pillanatokban is fellobbanni. Tapasztalata szerint az életet megváltoztató Krisztus-felfedezést egy olyan találkozás hozza meg, aki már átélte ezt a kegyelmet, aki részt vett összejövetelen, meghallgatott egy tanúságtételt, megtapasztalta Isten jelenlétét egy nagy szenvedés pillanatában és ami a szónokkal is megtörtént, s ezt el nem hallgathatja, hogy megkapta az úgynevezett Lélekben való keresztséget.
Látható tehát, hogy az evangelizáció küldetését egyre inkább világiakra, férfiakra és nőkre kell bízni, mert jobbadán ők épülnek bele az élet azon közegébe, ahol a találkozás e körülményei általában előfordulnak. A papság szűkös száma miatt is, ők egyre inkább lelkipásztorok maradnak, míg az élet nyílt tengerére a lélek halászaiként inkább a világiak mehetnek ki, hiszen közülük sokan felfedezték, mit jelent az élő Jézust ismerni, amit aztán szívesen megosztanak másokkal is. Ebben különösen is nagy szerepet játszottak a zsinat utáni egyházi mozgalmak. Cantalamessa atya második nagyböjti beszédét Szent Bonaventura gondolatával zárta: „A Krisztussal való személyes kapcsolat titkát „senki sem ismeri, csak aki megkapja; senki sem kapja meg, csak azok, akik vágynak rá; de senki sem vágyik rá, csak azok, akiket a Krisztus által a földre küldött Szentlélek lángra lobbant”.
