Ötödik nagyböjti beszéd: Legyen bátorságunk, Jézus velünk van a Szentlelkével!
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
A Szentlélek a megváltással együtt „Krisztus Lelke” lett
„A világban szorongattatásban lesz részetek, de bátorság: én legyőztem a világot!” (Jn 16,33). Ezekkel a szavakkal vesz búcsút Jézus a tanítványaitól. Ez nem egy szokványos bátorítás, hiszen az Úr hozzáteszi: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok” (Jn 14,18).
De mit is jelent, hogy „eljövök hozzátok”, ha éppen elhagyja őket – kérdezte a szónok beszéde kezdetén. Ha ugyanis nem értjük meg a választ erre a kérdésre, soha nem fogjuk megérteni az Egyház valódi természetét. A válasz pedig jelen van Jézus búcsúbeszédében: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek: az igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad” (Jn 14,16), illetve „A Vigasztaló pedig, akit az Atya nevemben küld, megtanít majd mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26).
Jézus valójában önmagát ígéri meg a Szentlélekben. „Amikor eljön a Szentlélek” mondja és „eljövök hozzátok – szól ismét. A feszülő titkot Szent Pál fedi fel, amikor az „Úr Szentlelkéről” (2 Kor 3,17) beszél. A Szentírás tanítja, hogy a Szentlélek a megváltással együtt „Krisztus Lelke” lett, mert ez az a mód, ahogyan a Feltámadott most az Egyházban és a világban működik. Ezért mondhatja Jézus a tanítványoknak: „Jó, ha én elmegyek”, de hozzáteszi: „nem hagylak árván titeket”.
A feltámadt Úr a Lélek erejében cselekszik, minden időben és minden helyen
Ez az ígéret segít kivédeni a kereszténység egyik nagy kísértését, mely Descartes „deista” értelmezésében jelenik meg: Isten a világ megteremtése után kivonul belőle, ráhagyva a működését annak törvényszerűségeire. Az egyházra vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy annak megalapítása után a hierarchikus struktúrák és a szentségek működtetik, Jézus pedig a mennybemenetellel visszahúzódik az Égbe. De ez egyáltalán nincs így! – szögezte le erélyesem a szónok, hiszen Jézus megígérte: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20). Éppen ezért nem kell vikárius, helyettes, aki a Fő távollétében működik, mert Jézus Krisztus soha nem távolodott el és soha nem is fog távol maradni egyházától. Jelenléte nem erkölcsi és szándékolt jelenlét és nem is meghatalmazott gondoskodás. Akadályoztatás esetén mi gyakran mondjuk, de azért a „lelkileg jelen leszek”, ami nem sok vigasztalást és segítséget jelent a rászorulóknak. Amikor Jézusról mondjuk, hogy ő „lelkileg” van jelen van, ez a lelki jelenlét nem kevésbé erős, mint a fizikai jelenléte, sőt végtelenül valóságosabb és hatékonyabb. Ez a feltámadt Úr jelenléte, aki a Lélek erejében cselekszik, minden időben és minden helyen – állapította meg a kapucinus atya.
Isten Aggeus prófétán keresztül megígérte, hogy a Lélek velünk lesz majd
Jézus utolsó vacsorai szavainak értelmezésére a szónok Aggeus prófétát idézte, aki a babiloni fogság után a lerombolt templom láttán bíztatja a népet és szavai mintegy Jézust idézik: „De most, bátorság Zerubbábel helytartó! Bátorság, Józsue főpap! Bátorság, egész népe az országnak Dolgozzatok! Hiszen én veletek vagyok! Lelkem közöttetek lakik! Ne féljetek! (Agg 2,1-5). Ez a prófétai szó nagyon is illik a jelen korra, melyben éppúgy nosztalgia él a múlt iránt, bár akkor sem volt minden fénylő aranyból. A próféta a romba dőlt templom láttán nem kesereg, hanem munkára bíztat: „Menjetek föl tehát a hegyre, hozzatok fát és építsétek újjá a templomot! Kedvem találom majd benne és megdicsőülök általa – mondja az Úr” (Agg 1,8). Az Úr „romos házát” szembeállítja a nép „jól fedett”, kényelmes otthonaival, mely képben a szónok három mai kihívást lát.
Az első kihívás a mi „énünk”
A „jól fedett, gondozott és berendezett ház” első kihívása a mi „énünk”, kényelmünk, dicsőségünk, a társadalomban vagy az egyházban elfoglalt helyünk. Ezt a falat lehet a legnehezebb lebontani, de jól el lehet takarni. MI nagyon könnyen összetévesztjük becsületünket Isten és az Egyház becsületével, a saját elképzelésünkhöz ragaszkodásunkat a tiszta és egyszerű igazsághoz való ragaszkodással. Nem is vesszük észre és úgy maradunk ebben az állapotban, mint a selyemhernyó a bábjában, de így soha nem leszünk szárnyaló pillangó – intett a kapucinus bíboros.
A második kihívás az abszolutizálás
A jól fedett otthonunk második kihívása – ahonnan az „Úr házába” indulhatunk dolgozni – a plébániánk, a szerzetesrendünk, az egyházi mozgalmunk, az egyházmegyénk. Jaj nekünk, ha nem szeretjük ezeket és nem ragaszkodunk mindezekhez, amikbe az Úr helyezett minket és amelyekért felelősek is vagyunk. A rossz abban áll, ha abszolutizáljuk őket, ha nem akarunk rajtuk kívül semmi mást látni és ha lenézzük azokat, akik nem osztoznak véleményünkben. A szónok szerint ilyenkor szem elől tévesztjük az egyház katolicitását, utalva a Szentatya gyakori szavára: „az egész nagyobb, mint a rész”. Krisztus testeként éreznünk kell, hogy „ha egy tag szenved, az egész test szenved” (1Kor 12,26).
A harmadik kihívás a nehezen kimozdulás
A „jól fedett ház” harmadik kísértése az abból való kijutást nehezíti meg, hiszen évszázadok óta arra tanítottak bennünket, hogy a saját keresztény felekezetünkből „kikerülni” bűn és árulás. Evangelizációnk és a világban való cselekvésünk gyengesége részben a keresztények közötti megosztottságnak és kölcsönös küzdelemnek köszönhető. Mennyire időszerű Isten szava Aggeus prófétán keresztül: „Hajlékom romokban hever és mindegyikőtök csak a maga házával törődik” (Agg 1, 9). Cantalamessa atya Jézus Péterhez intézett szavait idézte: „Erre a sziklára építem egyházamat”, nem pedig „egyházaimat”. Amit Jézus „saját egyházának” nevez, valamiképp magába foglal minden őbenne hívőt és minden megkereszteltet, ahogy Pál apostol tanítja, amikor köszönti „a Krisztus Jézusban megszentelteket, a meghívott szenteket s mindazokat, akik segítségül hívják Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak nevét” (1 Kor 1,2).
Természetesen nem lehetünk elégedettek ezzel a tág és homályos egységgel, ami igazolja az egyházak közötti elkötelezettséget és vitát, akár doktrinális szinten is. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az alapvető egységet, mely azok közt létezik, akik magához az Úr Jézus Krisztushoz fohászkodnak. Aki hisz az Isten Fiában, az hisz az Atyában és a Szentlélekben is. Nagyon is igaz, amit oly sokszor hangoztatunk: „ami összeköt, sokkal fontosabb, mint ami elválaszt”. Legyen érvényes Pál szava, aki a keresztények közti vetélkedés kapcsán írja: „De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki” (Fil 1, 16-18).
Aggeus jóslata az újjáépített templomhoz ragyogó ígérettel zárul: „E ház jövőbeli dicsősége nagyobb lesz, mint korábban volt – mondja a Seregek Ura; ezen a helyen békét adok. A Seregek Urának jóslata” (Agg 2,9). Ha nem is merjük azt állítani, hogy ez a prófécia számunkra is beteljesedik, és hogy Isten háza, amely a jövő egyháza, dicsőségesebb lesz, mint a múlté, amelyet most visszasírunk, azért még reménykedhetünk benne, és az alázat, a bűnbánat lelkületével kérhetjük azt az Istentől.
Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros személyes emléke a prófétai bátorításról
Ötödik nagyböjti beszédében, melyet a Pápai Ház szónoka pénteken reggel tartott a VI. Pál aulában a Római Kúria tagjai számára, egy egészen személyes emléket idézett fel 43 évvel ezelőttről, amit már több helyen elmondott. Most azzal a bizonyossággal eleveníti fel újra, hogy a prófétai szó felszabadítja a bizalom és a remény benső tartalmát, mindahányszor hittel hirdetik és hittel hallgatják.
Azon a napon, amikor Cantalamessa atya kapucinus rendfőnöke engedélyezte neki, hogy abbahagyja a tanítást a milánói Katolikus Egyetemen, hogy teljes idejét a prédikációnak szentelje, éppen Aggeus prófétának az ötödik nagyböjti beszédben említett jövendölését imádkozta az egyház a napi zsolozsmában. Az olvasmányos imaóra után a barát a Szent Péter bazilikába indult, hogy a nagy Apostol áldását kérje új szolgálára, a prédikálásra. A téren átvágva hirtelen eszébe jutott Isten frissen olvasott szava, amit Aggeus prófétán keresztül intézett a népéhez. A téren az Apostoli Palota pápai dolgozószobájának az ablaka felé fordult és hangosan hirdetni kezdte: „Bátorság, II. János Pál, bátorság, bíborosok, püspökök és bátorság Egyház, Isten egész népe! Munkára fel, mert én veletek vagyok – ezt mondja az Úr” – idézte a kapucinus atya Aggeus próféta szavait, mivel egykor a babiloni fogság után bíztatta reményvesztett népét. Könnyű volt ezt most megismételnie a kapucinus barátnak, mert éppen esett az eső, senki sem volt a közelben, így hangosan hirdethette a prófétai szót.
Ezután néhány hónappal később, 1980-ban kinevezték a Pápai Ház szónokává és hamarosan a Szentatya jelenlétében kezdte meg az első nagyböjti prédikációját. Akkor ez a prófétai szó újból felhangzott benne, nem is idézetként vagy emlékként, hanem mint élő Szó tört fel benne egy pillanat alatt. Elmesélte, mi történt vele azon a napon a Szent Péter téren. Ekkor II. János Pál pápához fordult, aki egy oldalkápolnában hallgatta a prédikációt és erővel eltelve megismételte Aggeus próféta szavait: „Bátorság, II. János Pál, bátorság, bíborosok, püspökök és Isten népe, munkára föl, mert én veletek vagyok! - ezt mondja az Úr. Az én Lelkem veletek lesz”. A résztvevők rá szegeződő tekintetéből megértette, hogy a szavak megadták azt, amit ígértek, vagyis a bátorságot. Zárójelben jegyezte meg a szónok, hogy ez még akkor is igaz volt, ha éppen II. János Pál volt az az ember világon, akit utolsóként kellett volna a bátorságra emlékeztetni, hiszen beiktatásakor azt tanította: „Bátorság, ne féljetek megnyitni a kapukat Krisztusnak”.
Ma újra hirdetni merem ezt a szót – folytatta a kapucinus szónok –, tudván, hogy ez nem egy egyszerű idézet, hanem egy örökké élő szó, amely minden alkalommal újból megteszi azt, amit ígér. Bátorság tehát, Ferenc pápa! Bátorság, bíboros testvérek, püspökök, papok és a katolikus egyház hívei! Munkára föl, mert én veletek vagyok, mondja az Úr. Az én Lelkem veletek lesz!” – zárta ötödik nagyböjti beszédét Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka, majd e kívánsággal köszönt el a Római Kúria tagjaitól: „A béke és a reménység Szent Húsvétját kívánom nektek”:
