A béke hangjai a háború világában – nagypénteki keresztút a Colosseumnál
Vértesaljai László / Török Csaba – Vatikán
VIA CRUCIS 2023 „A béke hangjai a háború világában”
Kezdő imádság
Úr Jézus, te vagy «a mi békénk» (Ef 2,14).
Szenvedésed előtt ezt mondtad: «Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja» (Jn 14,27). Urunk, szükségünk van a te békédre, arra a békére, amelyet saját erőnkből nem tudunk megteremteni. Szükségünk van azoknak a szavaknak az ismétlésére, amelyekkel feltámadásod után háromszor is megerősítetted a tanítványok szívét: «Békesség nektek!» (Jn 20,19.21.26). Jézus, aki értünk átölelted a keresztet, nézz békét szomjazó földünkre, ahol továbbra is testvéreid vérét ontják, és ahol a háborúban fiaikat vesztett anyák könnyei a te Szent Anyád könnyeivel vegyülnek. Urunk, te is megsirattad Jeruzsálemet, mert nem ismerte fel a béke útját (ld. Lk 19,42).
Ma este éppen a Szentföldről indul meg nyomodban a kereszt útja. Miközben végigjárjuk azt, szenvedésedről elmélkedve, amely a világban a béke hiánya miatt szenvedett és szenvedő testvéreink fájdalmában tükröződik, s elmélyedünk azokban a tanúságtételekben és visszhangokban, amelyek részben utazásai során jutottak el a Pápa fülébe, szívébe. A béke visszhangjai ezek, amelyek ezen „darabokban megvívott harmadik világháború“ idején virágoznak ki. Kiáltások, amelyek olyan országokból és térségekből szólalnak meg, ahol ma is erőszak, igazságtalanság és szegénység dúl. Minden hely, ahol konfliktusokat, gyűlöletet vagy üldöztetéseket szenvednek el, jelen van a mostani Nagypéntek imájában.
Úr Jézus, szültésedkor így énekeltek a mennyei angyalok: «Békesség a földön az embereknek» (Lk 2,14). Most a mennybe szállnak imáink, hogy kiesdjék «a békét a földön, minden emberi lény mindenkori vágyát» (Pacem in terris, 1). Imánkban azt a békét kérjük, amelyet ránk bíztál, és amit nem tudunk megőrizni. Jézus, öleld magadhoz keresztedről az egész világot: bocsásd meg tévedéseinket, gyógyítsd meg szívünket, add meg nekünk a te békédet!
1. Halálra ítélik Jézust (a béke hangjai a Szentföldről)
Erre [Pilátus] elbocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre (Mt 27,26).
Barabás vagy Jézus? Választaniuk kell. Nem akármilyen választásról van szó: el kell döntenünk, hol állunk, miként viszonyulunk az élet igen összetett dolgaihoz. A béke, amelyre mindannyian várunk, nem születik meg magától, hanem a mi döntésünkre vár. Ma is, mint mindig, arra kapunk meghívást, hogy válasszunk Barabás és Jézus között: a lázadás és a szelídség, a fegyverek és a tanúságtétel, az emberi hatalom és a kicsiny mag csöndes ereje, a világ hatalma és a Szentlélek hatalma között. Úgy tűnik, a Szentföldön mindig Barabást választjuk. Mintha az erőszak lenne az egyetlen nyelv, amelyet beszélünk. A kölcsönös megtorlások hajtóerejét szünet nélkül táplálja a saját fájdalmunk, amely gyakran a döntés egyetlen kritériumává lesz. Az igazságosságnak és a megbocsátásnak nem sikerül szóba állni egymással. Együtt élünk, ám nem ismerjük el egymást, egyikünk megtagadja a másiknak az élethez való jogát, kölcsönösen elítéljük egymást, végtelen ördögi körben mozogva, amely mind inkább erőszakossá válik. Ebben a gyűlölettől és haragtól jellemzett környezetben is az a hivatásunk, hogy döntsünk és állást foglaljunk. Nem tehetjük ezt másként, mint hogy ránézünk arra, akit halálra ítéltünk, aki csöndes és vesztes és akire mégis a választásunk esik: Jézusra. Krisztus arra hív minket, hogy ne Pilátus és a tömeg mércéjét használjuk, hanem ismerjük el egymás szenvedését, kezdjen párbeszédbe az igazságosság és a megbocsátás, kívánjuk minden ember üdvösségét, a latrokét is, még Barabásét is.
Imádkozzunk: Világosíts meg minket, Úr Jézus!
Amikor azt hisszük, igazunk van: Világosíts meg minket, Úr Jézus!
Amikor könyörtelenül elítéljük testvéreinket: Világosíts meg minket, Úr Jézus!
Amikor behunyjuk szemünket az igazságtalansággal szemközt: Világosíts meg minket, Úr Jézus!
Amikor elfojtjuk magunk körül a jót: Világosíts meg minket, Úr Jézus!
2. Jézus vállaira veszi a keresztet (a béke hangai Nyugat-Afrikából)
Ő a mi bűneinket maga hordozta testében a fán,
hogy a bűnöknek meghalva igaz életet éljünk;
az ő sebe által gyógyultatok meg. (1 Pt 2,24).
Keresztutam hat évvel ezelőtt kezdődött, amikor elhagytam a városomat. 13 napnyi utazás után elérkeztünk a sivatagba, amelyet 8 nap alatt szeltünk át. Kiégett autókat, üres vizeskannákat, holttesteket láttunk, mígnem elékeztünk Líbiába. Aki még nem fizette ki az emberkereskedőknek a átkelés díját, azt bezárták, s addig kínozták, amíg nem fizetett. Egyesek elvesztették az életüket, mások a fejüket. Azt ígérték, hogy feltesznek egy Európába induló hajóra, ám törölték az utat, s a pénzünket sem kaptuk vissza. Háború vett körül minket, s már fel sem figyeltünk az erőszakra, a cikázó golyókra. Vakolóként kaptam állást, hogy megkereshessem a pénzt a hajóútra. Végül több mint 100 emberrel együtt zsúfolódtam be egy gumicsónakba. Órákig hánykolódtunk, mígnem egy olasz hajó megmentett minket. Tele voltam örömmel, letérdeltünk, hogy hálát adjunk Istennek. Aztán észrevettük, hogy a hajó Líbia felé indult el. Ott egy börtön-táborba zártak minket, ez a világ legrosszabb helye. Tíz hónappal később újból egy bárkán voltam. Az első éjszakán hatalmasak voltak a hullámok, négyen a tengerbe estek, csak kettőt tudtunk megmenteni közülük. Amikor elaludtam, azt reméltem, hogy meghalok. Felébredve nevető embereket láttam magam körül. Tunéziai halászok segítséget hívtak, és egy civil szervezet hajója hozzánk kapcsolód, majd ruhát és menedéket nyújtottak nekünk. Újra dolgozni kezdtem, hogy kifizethessek egy újabb átkelést. Ez már a hatodik alkalom volt. Három tengeren töltött nap után megérkeztünk Máltára. 6 hónapon át egy központba bezárva éltem, s itt elvesztettem a fejemet. Minden este ezt kérdeztem Istentől: miért? Miért tartanak minket ellenségeknek? A háború elől menekülő sok-sok ember az enyémhez hasonló keresztet cipel.
Imádkozzunk: Ments meg minket, Úr Jézus!
A felebarát felszínes elítélésétől: Ments meg minket, Úr Jézus!
Az elsietett ítélkezéstől: Ments meg minket, Úr Jézus!
A kritikától és a haszontalan szavaktól: Ments meg minket, Úr Jézus!
A romboló fecsegésektől: Ments meg minket, Úr Jézus!
[ Photo Embed: Afrikai fiatalember viszi a keresztet ]
3. Jézus először esik el (a béke hangja a közép-amerikai fiataloktól)
A mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta;
mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak.
De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze (Iz 53,4–5).
Mi, fiatalok, békét akarunk. Sokszor elesünk, és ennek a bukásnak megannyi neve van: földre ver minket a lustaság, a félelem, a reménytelenség, egy könnyű, ám szennyes, pénzéhségre és korrupcióra épülő élet üres ígérete. Ez csak tovább erősíti a drogkereskedelem spirálját, miközben számos család továbbra is siratja gyermekei elvesztését. Akik csalnak, rabolnak és gyilkolnak, azok pedig továbbra is büntetlenek. Hogyan érhetjük el a békét? Jézus, te elestél a kereszt alatt, ám azután újra felkeltél, megint magadra vetted a keresztet, és ezzel adtad nekünk a békét. Arra indítasz minket, hogy vegyük kézbe az életünket, arra ösztönzöl, hogy bátran köteleződjünk el, amit a mi nyelvünkön így mondunk: compromiso. Ez azt jelenti, hogy nemet mondunk a megannyi compromisos-ra, a hamis kompromisszumokra, melyek megölik a békét. Számtalan ilyen kompromisszumunk van: nem akarjuk az erőszakot, de a közösségi hálókon megtámadjuk azokat, akik nem azt gondolják, amit mi; egységes társadalmat akarunk, ám nem teszünk erőfeszítést arra, hogy megértsük az embertársainkat; vagy ami még rosszabb, megfeledkezünk arról, akinek szüksége van ránk. Urunk, ültesd el szívünkbe a vágyat, hogy felemeljük, aki elesett. Ahogyan te is teszed velünk.
Imádkozzunk: Emelj fel minket, Úr Jézus!
Lustaságunkból: Emelj fel minket, Úr Jézus!
Elbukásainkból: Emelj fel minket, Úr Jézus!
Szomorúságainkból: Emelj fel minket, Úr Jézus!
Annak a gondolatából, hogy nem nekünk kell segíteni a másikon: Emelj fel minket, Úr Jézus!
4. Jézus találkozik anyjával (a béke hangjai egy dél-amerikai édesanyától)
Simeon megáldotta őket, anyjának, Máriának pedig ezt mondta: »Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak 35– és a te lelkedet tőr járja át –, hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai« (Lk 2,34–35).
2012-ben gerillák által kihelyezett bomba felrobbanása letépte egyik lábamat. A repeszek tucatnyi sebet okoztak a testemen. Arra emlékszem, hogy az emberek ordítoztak, s mindenhol vér folyt. Ennél azonban sokkal jobban megrémített annak a látványa, hogy a 7 hónapos kislányom vérben fürdik, arcába üvegcserepek fúródtak. Ilyen lehetett Máriának látni Jézus feldagadt és véres arcát! Az értelmetlen erőszak áldozataként először haragot és dühöt éreztem, ám aztán rájöttem: ha gyűlöletet terjesztek, azzal csak még több erőszakot szülök. Megértettem, hogy bennem és körülöttem vannak a test sérüléseinél is mélyebb sebek. Rádöbbentem, hogy a sok áldozatnak — hozzám hasonlóan és általam — fel kell fedeznie: még nem ért véget a történetük, nem élhetnek haraggal a szívükben. Elkezdtem segíteni nekik: tanultam, hogy megtanítsam, miként lehet megelőzni a területünkön milliószámra található aknák okozta baleseteket. Köszönetet mondok Jézusnak és Anyjának, hogy ráébredtem: nem időveszteség az, ha felszárítom mások könnyeit. Ez a legjobb orvosság önmagam gyógyítására!
Imádkozzunk: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!
A szenvedő ember eltorzult arcában: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!
A kicsikben és szegényekben: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!
Abban, aki a szeretet gesztusára vár: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!
Azokban, akiket az igazságért üldöznek: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!
5. Cirenei Simon segít Jézusnak (a béke hangjai három, afrikai, dél-ázsiai és közel-keleti migránstól)
Miközben elvezették, megragadtak egy bizonyos Simont, Cirenéből valót, aki a mezőről jött, és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után (Lk 23,26).
[1] Gyűlölettől megsebzett ember vagyok. Ha megtapasztaljuk, soha nem feledjük el a gyűlöletet, az megváltoztat téged. Rettenetes formái vannak a gyűlöletnek. Arra viszi az embert, hogy ne csak lelője a másikat a pisztolyával, de még a csontjait is eltörje a golyókkal, miközben a többiek nézik mindezt. A szeretet űrje van bennem, amitől haszontalan tehernek érzem magam. Lesz-e nekem is egy Cirenei Simonom? [2] Utazás az életem. Elmenekültem a bombák, a kések, az éhség és a szenvedés elől. Bezsúfolódtam egy kamionba, elrejtőztem a rakomány között, veszélyes bárkára dobtak. Mégis folytattam az utamat, hogy biztonságos helyre érjek, ahol szabadság és lehetőségek várnak, ahol adhatok és kaphatok szeretetet, gyakorolhatom a hitemet, ahol valóban remélhetek. Lesz-e nekem is egy Cirenei Simonom? [3] Gyakran megkérdezik tőlem: Ki vagy? Miért vagy itt? Mi a státuszod? Itt akarsz maradni? Hová fogsz menni? Nem azért kérdezik, hogy bántsanak, mégis megsebeznek. A reményem így nem más, mint egy rovatba beírt jel valamiféle űrlapon; ki kell választanom: idegen, áldozat, menedékkérő, menekült, migráns, egyéb vagyok-e? Én azt szeretném írni: személy, testvér, barát, hívő, embertárs vagyok… Lesz-e nekem is egy Cirenei Simonom?
Imádkozzunk: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!
Megvetettünk a szerencsétlen emberekben: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!
Semmibe vettünk a segítségre szorulókban: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!
Magadra hagytunk a védtelenekben: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!
Nem szolgáltunk téged a szenvedőkben: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!
6. Veronika kendőt nyújt Jézusnak (a béke hangjai egy Balkán-félszigeti szerzetes paptól)
«Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám» (Mt 25,34–36).
40 éves plébános voltam, amikor kitört a háború. Fegyveres ügynökök törtek be a plébániára, és elvittek egy táborba, ahol négy hónapot töltöttem. Borzalmas időszak volt: nem voltak meg a minimális higiénés feltételek, éhségtől és szomjúságtól szenvedtünk, nem mosakodhattunk vagy borotválkozhattunk; fizikailag is rosszul bántak velünk, különféle tárgyakkal vertek és kínoztak minket. Olykor napjában ötször is kivittek, főként éjszaka, és miközben plébánosnak hívtak, megvertek. Három bordámat is eltörték, azzal fenyegettek, hogy letépik a körmeimet, hogy sót hintenek a sebeimre, hogy elevenen megnyúznak. Egyszer olyan nehéz volt kibírni, hogy arra kértem az őrt: öljön meg! Azt éreztem, hogy már úgyis mindegy. Az őr ezt válaszolt: „Nem halsz meg ilyen könnyen, érted 150 társunkat kapjuk cserébe“. Ezek a szavak reményt adtak arra, hogy túl fogom élni. Egyedül, Isten nélkül azonban nem bírtam volna ki ennyi borzalmat: az imádság, amit szívemben ismételgettem, csodákat tett. A Gondviselés eljött értem, segítség és étel formájában, egy muzulmán asszony, Fatima révén, aki be tudott jutni hozzánk, befurakodva a gyűlölet közepette. Olyan volt ő nekem, mint Veronika Jézusnak. Most életem utolsó napjáig tanúságot teszek a háború borzalmairól, és ezt kiáltom: Soha többé háborút!
Imádkozzunk: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!
Hogy szeressük, akit nem szeretnek: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!
Hogy segítsünk annak, aki utat tévesztett: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!
Hogy gondoskodjunk az erőszakot szenvedőkről: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!
Hogy befogadjuk, aki megbánta a rosszat: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!
7. Jézus másodszor esik el (a béke hangja két észak-afrikai tizenévestől)
«Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged? A király így válaszol majd nekik: Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek» (Mt 25,37–40).
[1] Josephnak hívnak, 16 éves vagyok. 2015-ben érkeztem meg szüleimmel a menekülttáborba, és itt élek már több mint 8 éve. Ha béke lett volna, otthon maradtam volna, ahol születtem, és örültem volna a gyerekkoromnak. Itt nem szép az élet. Félek a jövőtől, magam miatt, és a többi srác miatt is. Miért szenvedünk a menekülttáborban? Az országomban zajló harcok miatt. Azóta dúl a háború, amióta létezik az országom. Béke nélkül nem leszünk képesek felállni. Mindig megígérik a békét, de végül továbbra is a háború, a mi keresztünk terhe alatt élünk. Megköszönöm Istennek, hogy Atyaként felemel minket, és a sok nagylelkű embernek, akiket talán nem is ismerek meg soha, de mégis segítenek, és ezzel lehetővé teszik, hogy túléljünk mindent. [2] Johnson vagyok, és 2014 óta élek egy másik menekülttárborban, a B blokkban, a 2-es szektorban. 14 éves vagyok, az általános iskola harmadik osztályába járok. Nem jó itt az élet, sok gyerek nem jár iskolába, mert nincsenek tanárok, és iskola sincs mindenkinek, a hely túl kicsi és túlzsúfolt, még annyi hely sincs, hogy focizhatnánk. Békét akarunk, hogy hazatérhessünk. A béke jó, a háború rossz. Ezt el szeretném mondani a világ vezetőinek. És azt kérem minden barátomtól, hogy imádkozzon a békéért.
Imádkozzunk: Tégy erőssé minket, Úr Jézus!
A próbatétel idején: Tégy erőssé minket, Úr Jézus!
A testvériség hídjainak építésén fáradozva: Tégy erőssé minket, Úr Jézus!
Keresztünk hordozásakor: Tégy erőssé minket, Úr Jézus!
Az evangéliumról tanúságot téve: Tégy erőssé minket, Úr Jézus!
8. Jézus találkozik a jeruzsálemi asszonyokkal (a béke hangjai Dél-Kelet-Ázsiából)
Nagy népsokaság követte őt, köztük asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta (Lk 23,27).
Jézus, hordozod a kereszted. Arra gondolok, hogy az én országom is hordozza a keresztjét. Békeszerető nép vagyunk, ám a harcok keresztje elüldözött minket: az erőszak, a belső vándorlások, az imahelyeink elleni támadások… Súlyos ez a teher, Jézus, amelyet egy olyan keresztúton hordozunk, amelynek nem látszik a vége. Anyáink keserű könnyel siratják gyermekeik éhezését. Hozzájuk hasonlóan én sem tudok sok szóval imádkozni, de van sok könnyem, amit fel tudok ajánlani. Uram, rettenetes volt a sereglet, amely elkísért a Kálváriára, de a síró asszonyok utat törtek maguknak ebben a gonoszságtól eltorzult tömegben. Ők adtak neked erőt, az anyák, akik nem egy elítéltet láttak benned, hanem egy fiút. Nálunk is megtörtént, hogy kilépett a tömegből egy asszony, aki lélekben sokak édesanyjává vált. Meg akarta védeni a népét, ezért letérdelt a fegyverek elszabadult ereje előtt, készen, hogy feláldozza az életét. Szelídségével békéért és kiengesztelődésért esdekelt. Jézus, ma is úgy van, mint egykor: a gyűlölet hátborzongató tobzódása közepette megszületik a béke tánca. És mi, keresztények, ennek a békének akarunk az eszközei lenni. Téríts magadhoz minket, Jézus, és adj erőt, mert egyedül te vagy a mi erősségünk.
Imádkozzunk: Téríts meg minket, Úr Jézus!
A szégyentelen és lelkiismerettelen fegyverkereskedelemből: Téríts meg minket, Úr Jézus!
Az eledelre szánt pénzek fegyverre költéséből: Téríts meg minket, Úr Jézus!
A pénz rabszolgaságából, ami háborút és igazságtalanságot szül: Téríts meg minket, Úr Jézus!
Hogy a lándzsákból sarlók legyenek: Téríts meg minket, Úr Jézus!
9. Jézus harmadszor esik el (a béke hangjai egy Istennek szentelt közép-afrikai nőtől)
Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre. (Jn 12,24–25).
2013. december 5-én hajnali 5 órakor fegyverropogásra ébredtem. A lázadok éppen megszállták a fővárost. Sokan futottak és rejtekhelyet kerestek, de egy eltévedt golyó is elég volt ahhoz, hogy bárki meghaljon. Leírhatatlan szenvedések kezdete volt ez: gyilkosságok, családtagok, barátok és kollégák elvesztése. A húgom eltűnt, és soha többé nem került elő. Ez óriási traumát okozott édesapánknak, aki pár évvel később, rövid betegség után hagyott itt minket. Én továbbra is sírtam. A könnyek, a „miért“-ek völgyében… Jézusra gondoltam. Ő is elesett az erőszak súlya alatt, míg végül ezt mondta a kereszten: „Istenem, miért hagytál el engem?“ Egyesítettem az én „miért“-jeimet az övéivel, és apránként utat tört bennem egy válasz: szeress úgy, ahogyan Jézus szeret téged! Fény volt ez a sötétségben! Megértettem, hogy a szeretet erejébe kell kapaszkodnom. Azóta minden alkalommal, amikor kicsit nyugodtabb a helyzet, azonnal misére megyek. Hosszú az út, amíg eljutok a plébániára, és legalább három, lázadók által emelt úttorlaszon kell átjutnom. Ám miséről misére nőtt bennem a bizonyosság: annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindent elvesztettem, beleértve a házat, ahol felnőttem, minden elmúlik — Istenen kívül. Ez megerősítést adott, és pár baráttal elkezdtük összegyűjteni a gyermekeket, akik katonásdit játszottak. Át szeretnénk adni nekik – akik maguk a jövő – az evangéliumi értékeket: a kölcsönös segítségnyújtást, a megbocsátást, a tisztességet, hogy a béke álma valósággá váljon.
Imádkozzunk: Gyógyíts ki minket, Úr Jézus!
A félelemből, hogy nem szeretnek minket: Gyógyíts ki minket, Jézus!
A félelemből, hogy nem értenek meg minket: Gyógyíts ki minket, Jézus!
A félelemből, hogy megfeledkeznek rólunk: Gyógyíts ki minket, Jézus!
A félelemtől, hogy kudarcot vallunk: Gyógyíts ki minket, Jézus!
10. Jézust megfosztják a ruháitól (a béke hangjai ukrajnai és oroszországi fiataloktól)
Azután keresztre feszítették, a ruháit pedig elosztották, sorsot vetve rájuk, hogy ki mit kapjon. Így beteljesedett az Írás: »Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek« (Mk 15,24; Jn 19,24).
[1] Tavaly papa és mama fogtak engem és az öcsémet, hogy elhozzanak Olaszországba, ahol a nagymamánk több mint húsz éve dolgozik. Éjszaka indultunk el Mariupolból. A határon a katonák lefogták apukámat, és azt mondták neki, hogy Ukrajnában kell maradnia harcolni. Mi még két napig tovább utaztunk a buszon. Amikor megérkeztünk Olaszországba, szomorú lettem. Úgy éreztem, hogy mindent elvettek tőlem: teljesen meztelen vagyok. Nem ismertem a nyelvet, és nem volt egy barátom sem. Nagymamám mindent megtett, hogy szerencsésnek érezzem magam, de én folyton csak ezt hajtogattam: Haza akarok menni! Végül úgy döntött a családom, hogy visszamegyünk Ukrajnába. Itt továbbra is nehéz a helyzet, mindenhol háború van, a város elpusztult. De a szívemben megmaradt a bizonyosság, amiről a nagymamám beszélt, amikor sírtam: „Meglátod, minden jó lesz! A jó Isten segítségével visszatér a béke!” [2] Én pedig egy orosz fiú vagyok…, de miközben ezt mondom, szinte bűntudatom van, ugyanakkor nem értem, miért, és kétszeresen is rosszul érzem magam. Elvették tőlem a boldogságot és a jövőmnek álmait. Két éve látom, hogy a nagymamám és az anyukám sírnak. Levélben megírták, hogy a bátyám meghalt. Még emlékszem a 18. születésnapjára, nevetett és úgy ragyogott, mint a nap, és mindez csak pár héttel azelőtt volt, hogy hosszú útra indult volna. Mindenki azt mondta, hogy büszkének kell lennünk, de odahaza csak szenvedés és szomorúság volt. Ugyanez történt apukámmal és nagypapámmal. Ők is elindultak, és azóta semmit nem tudunk róluk. Néhány iskolatársam, nagy félelem közepette fülembe súgta: Háború van! Hazatérve írtam egy imát: Jézus, kérlek szépen, add, hogy béke legyen az egész világon, és mindannyian testvérek lehessünk!
Imádkozzunk: Tisztíts meg minket, Úr Jézus!
A haragtól és a dühtől: Tisztíts meg minket, Úr Jézus!
Az erőszakos szavaktól és válaszoktól: Tisztíts meg minket, Úr Jézus!
A megosztást okozó magatartástól: Tisztíts meg minket, Úr Jézus!
Attól, hogy mást megalázva váljunk feltűnővé: Tisztíts meg minket, Úr Jézus!
11. Jézust a keresztre szögezik (a béke hangjai egy közel-keleti fiataltól)
Megfeszítettek vele két rablót is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Az arra járók pedig a fejüket csóválva káromolták őt, s ezt mondták: »Hé! Te, aki lebontod a templomot és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!« (Mk 15,27–30).
2012-ben szélsőséges fegyveres csoportok törtek be a városnegyedünkbe, és géppisztollyal lőtt sorozattal megöltek mindenkit, aki a teraszon vagy társasházakban volt. 9 éves voltam. Emlékszem mama és papa félelmére; este átöleltük egymást, így imádkoztunk. Tudtuk, hogy új és nagyon kemény valóság vár ránk. A háború napról napra mind rettenetesebbé vált. Hosszú időszakokra elment az áram, nem volt víz, mindenütt kutakat ástak. Mindennapos problémánk volt az ennivaló. 2014-ben a teraszon voltunk, amikor bomba csapódott be a házunk előtt. Betaszított a lakásba, üveg és szilánkok borítottak minket. Pár hónappal később egy bomba találta el a szüleim szobáját, akik csodával határos módon megmenekültek. Fájó szívvel úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot. Egy újabb kálvária kezdődött, mert két sikertelenül vízumkérelem után nem maradt más választásunk, mint hajóra szállni. Kockára tettük az életünket. Egy zátonyon kötöttünk ki, így vártuk a hajnalt és a parti őrség hajóját. Megmenekülésünk után a helyi lakók tárt karokkal fogadtak minket, megértették a nehézségeinket. A háború volt az életünk keresztje. A háború megöli a reményt. Országunkat rettenetes természeti csapások is sújtották. Ezután még több család, gyermekek és idősek maradtak remény nélkül. Jézus kitárta a karjait a kereszten. A ő nevében kérlek benneteket: nyújtsatok kezet a népemnek!
Imádkozzunk: Gyógyíts ki minket, Úr Jézus!
A párbeszédre való képtelenségből: Gyógyíts ki minket, Jézus!
A bizalmatlanságból és a gyanakvásból: Gyógyíts ki minket, Jézus!
A türelmetlenségből és sietősségből: Gyógyíts ki minket, Jézus!
A bezárkózásból és elszigetelődésből: Gyógyíts ki minket, Jézus!
12. Jézus meghal, megbocsátva a gyilkosainak (a béke hangjai egy kelet-ázsiai anyától)
Jézus így szólt: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek«. A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, a kilencedik óráig. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: »Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!«E szavakkal kilehelte a lelkét (Lk 23,34.44–46).
2014. augusztus 6-án bombák zajára riadt fel a város. A terroristák a kapuk előtt álltak. Három héttel korábban már lerohanták a közeli városokat és falvakat, sokat kegyetlenkedtek. Akkor elbujdostunk, de pár nap múlva hazatértünk. Egy reggel sok dolgunk volt. A gyerekek a ház előtt játszottak. Egyszerre egy mozsárágyú dördült el. Kirohantam. Többé már nem hallatszott a gyerekek hangja, ám egyre erősödött a felnőttek ordítása. A fiamat, az unokatestvérét és a fiatal szomszédlányt, aki az esküvőjére készült, meglőtték. Meghaltak. Ennek a három angyalnak a halála rávett, hogy elmeneküljünk: ha nem így döntünk, a városban maradva elkerülhetetlenül a terroristák karmai közé kerültünk volna. Nehéz elfogadni ezt a valóságot. A hitem azonban segít, hogy reméljek, mert arra emlékeztet, hogy a halottaink Jézus karjaiban vannak. Mi, túlélők pedig próbálunk megbocsátani a támadóknak, mert Jézus is megbocsátott a hóhérainak. A mi halálainkban Tebenned hiszünk, Életnek Ura! Téged akarunk követni, hogy tanúságot tegyünk szeretetedről, amely mindennél erősebb!
Imádkozzunk: Taníts minket, Úr Jézus!
Hogy úgy szeressünk, ahogy te szerettél minket: Taníts minket, Úr Jézus!
Hogy megbocsássunk, ahogy te megbocsátottál: Taníts minket, Úr Jézus!
Hogy megtegyük az első lépést a kiengesztelődésért: Taníts minket, Úr Jézus!
Hogy viszonzás nélkül is megtegyük a jót: Taníts minket, Úr Jézus!
13. Jézus testét leveszik a keresztről (a béke hangjai egy kelet-afrikai szerzetesnőtől)
Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem, vagy kard? … De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket (Róm 8,35.37).
2022. szeptember 7. volt. Ezen a napon arra emlékezünk, hogy országunk elnyerte a teljes függetlenséget. Ám váratlanul olyasvalami történt, ami összetörte az örömünket: megölték egy nővérünket, aki mindig is misszionáriusként szolgált a földünkön. A terroristák betörtek a házunkba, és kegyetlenül kioltották az életét. A győzelem napja vereséggé lett: félelem és bizonytalanság töltötte el a szívünket. Számunkra is valósággá vált sok száz család tapasztalata, akik szemtanúi voltak a szeretteik tragikus halálának: karjainkban feküdt nővérünk élettelen teste. Nehéz végignézni egy családtagunk, egy barátunk, egy szomszédunk erőszakos halálát, ahogy azt sem könnyű látni, hogy a házunk és a javaink hamuvá lesznek, a jövőre pedig sötétség borul. De ez az én népem élete, ez az én életem. A hit által megvilágosított szeretettel szemléltem a názáreti Szüzet, aki karjai között tartotta a halott Jézust, és aki arról tanúskodik, arra tanít minket, hogy soha nem szabad felhagynunk a bátorsággal, hogy reményt, békét és kiengesztelődést hozó jövőről álmodjunk. Hiszen szíveinkbe áradt a Feltámadott Krisztus szeretete, hiszen Ő a mi békénk, Ő a mi valódi győzelmünk. Soha semmi nem szakíthat el minket az Ő szeretetétől.
Imádkozzunk: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!
Jó pásztor, aki életedet adod nyájadért: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!
Aki meghalva legyőzted a halált: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!
Akinek átdöfött oldalából fakad az élet forrása: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!
Aki sírodból világítod meg a történelmet: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!
14. Jézust a sírba helyezik (a béke hangjai dél-afrikai lányoktól)
Ezek után pedig az arimateai József … megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Elment tehát és levette a testet. Eljött Nikodémus is … Fogták tehát Jézus testét, és a fűszerekkel együtt gyolcsruhákba göngyölték, ahogy a zsidóknál temetni szokás (Jn 19,38–40).
Péntek este volt, amikor a lázadók betörtek a falunkba. Akit csak tudtak, túszul ejtettek, elvittek mindenkit, akit találtak, és ránk málházták a rabolt zsákmányukat. Útközben puskával és késsel sok férfit megöltek. A nőket egy parkba vitték. Nap mint nap testileg és lelkileg bántalmaztak minket. Megfosztottak minket ruháinktól és méltóságunktól, meztelenül tartottak, hogy ne tudjunk elmenekülni. Szerencsére egy nap, amikor leküldtek a folyóra vízért, meg tudtam szökni. Térségünk ma is a könnyek és a fájdalom földje. Amikor a Pápa eljött a földrészünkre, Krisztus keresztje alá tettük a fegyveresek ruháit, akiktől még most is félünk. Jézus nevében megbocsátjuk nekik mindazt, amit velünk tettek. Az Úrtól kérjük a békés és emberi együttélés kegyelmét. Tudjuk és hisszük, hogy a sír nem a végső hajlékünk, hanem mindannyian meghívást kaptunk az új életre a mennyei Jeruzsálemben.
Imádkozzunk: Őrizz meg minket, Úr Jézus!
A reményben, amely nem csal meg: Őrizz meg minket, Úr Jézus!
A fényben, amely nem alszik ki: Őrizz meg minket, Úr Jézus!
A megbocsátásban, amely megújítja a szívet: Őrizz meg minket, Úr Jézus!
A békében, amely boldoggá tesz: Őrizz meg minket, Úr Jézus!
Záró imádság („Tizennégy köszönet”)
Úr Jézus, az Atya örök Igéje, értünk csönddé lettél. Ez a csönd elvezet minket sírodhoz. Ebben a csöndben ott van még egy szó, amit el szeretnénk mondani neked, újra végiggondolva a veled bejárt keresztutat: köszönjük!
Köszönjük, Úr Jézus, a szelídséget, amely összezavarja a gőgöt.
Köszönjük a bátorságot, amellyel átölelted a keresztet.
Köszönjük a békét, amely sebeidből fakad.
Köszönjük, hogy anyaként nekünk adtad Szent Anyádat.
Köszönjük a szeretetet, amelyet az árulással szemközt tanúsítottál.
Köszönjük, hogy mosolyra változtattad a könnyeket.
Köszönjük, hogy kivétel nélkül mindenkit szerettél.
Köszönjük a reményt, amelyet a próbatétel idején belénk árasztasz.
Köszönjük az irgalmasságot, amely meggyógyítja a nyomorúságot.
Köszönjük, hogy mindenből kivetkőztél, hogy minket gazdaggá tégy.
Köszönjük, hogy az élet fájává változtattad keresztedet.
Köszönjük a megbocsátást, amelyet felkínáltál gyilkosaidnak.
Köszönjük, hogy legyőzted a halált.
Köszönjük, Úr Jézus, a fényt, amelyet éjszakánkban gyújtottál, s hogy kiengesztelve minden megoszlást, testvérekké, ugyanannak a mennyei Atyának a gyermekeivé tettél mindnyájunkat:
Pater noster
A Via Crucis szövegét fordította Dr. Török Csaba atya, egyetemi tanár
