Mártírjaitok tanúsítják a magyarság sziklaszilárd hitét – Ferenc pápa buzdítása
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Ferenc pápa beszéde a Szent István bazilikában
Találkozás a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal
Budapest, Szent István-társszékesegyház, 2023. április 28.
Kedves Testvéreim a püspöki rendben, kedves Paptestvérek, Diakónusok, megszentelt életet élő Fivéreim és Nővéreim, Papnövendékek, Lelkipásztori Munkatársak, kedves Testvérek!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Örülök, hogy ismét itt lehetek, miután veletek együtt részt vehettem az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, ami a kegyelem nagy pillanata volt, és biztos vagyok benne, hogy lelki gyümölcseit máig is élvezitek. Köszönöm Veres püspök úrnak a hozzám intézett üdvözletét, és hogy ezekkel a szavakkal tolmácsolta a magyarországi katolikusok vágyát: „Szeretnénk ebben a változó világban hitelesen tanúságot tenni arról, hogy nekünk Krisztus a jövőnk”. Krisztus. Nem „a jövő Krisztus”, nem, hanem Krisztus a mi jövőnk. Ne keverjük a dolgokat. Az az egyik legfontosabb feladat, ami előttünk áll: korunk változásait és átalakulását értelmezni és megpróbálni a lelkipásztori kihívásokkal a lehető legmegfelelőbb módon szembenézni Krisztussal és Krisztusban. Semmit az Úron kívül és semmit az Úrtól távol.
Ez azonban csak akkor lehetséges, ha Krisztusra mint jövőnkre tekintünk: Ő „az Alfa és az Omega […], aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható” (Jel 1,8), a kezdet és a vég, az emberi történelem alapja és végső célja. Ha e húsvéti időben annak dicsőségét szemléljük, aki „az Első és az Utolsó” (Jel 1,17), akkor megláthatjuk a világunkat időnként megrázó viharokat, a gyors és folyamatos társadalmi változásokat és a hit válságát is Nyugaton, de azzal a látással, amely nem enged a csüggedésnek és nem veszíti szem elől a húsvét középpontját: a feltámadt Krisztust, aki a történelem középpontja és aki a jövő. Életünk, bármennyire is törékeny, szilárdan az Ő kezében van. Ha erről megfeledkezünk, akkor mi, lelkipásztorok és laikusok emberi eszközöket és megoldásmódokat fogunk keresni, hogy megvédjük magunkat a világtól, bezárkózva kényelmes és békés vallási oázisainkba; vagy éppen ellenkezőleg, alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, akkor pedig kereszténységünk elveszíti erejét és megszűnünk a föld sója lenni. Visszatérni Krisztushoz, mint a jövőhöz, hogy ne essünk bele az evilágiság váltakozó szeleinek csapdájába, ami a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet: egy világias Egyház.
Ez két értelmezés – úgy is mondhatnám, hogy két kísértés –, amelytől Egyházként mindig óvakodnunk kell. Az első a jelenlegi történelem katasztrofális olvasata, amelyet azok kishitűsége táplál, akik azt ismételgetik, hogy minden elveszett, nincsenek már meg a múlt értékei, nem tudjuk, hová jutunk. Annyira szép, hogy Sándor tisztelendő úr hálát adott Istennek, aki „megszabadította őt a kishitűségtől”! És mit csinált az életével, egy nagyszerű katedrálist? Nem, egy kicsi vidéki szükségkápolnát... De megcsinálta, nem hagyta magát legyőzni. Köszönöm, testvérem!
És ott a másik veszély, saját korunk naiv olvasata, amely viszont az alkalmazkodás, a konformitás kényelmén alapul és elhiteti velünk, hogy mégiscsak rendben van minden, csak a világ mostanra megváltozott és alkalmazkodnunk kell hozzá - megkülönböztetés nélkül. Ez csúnya dolog! Íme, a katasztrofális kishitűséggel és a világias alkalmazkodó szellemmel szemben az evangélium új látást ad nekünk, megajándékoz a megkülönböztetés kegyelmével, hogy egyszerre befogadó szellemmel és prófétai lélekkel lépjünk be korunkba. Vagyis prófétai befogadással, nyitottan a próféciára. Nem szeretem a prófétai jelzőt használni, túl sokat használják. Főnevet: prófécia. A főnevek válságát éljük meg, és nagyon-nagyon gyakran használjuk a mellékneveket. Nem! Prófécia. Lélek, befogadó magatartás, nyitott, de próféciával a szívben.
Ennek kapcsán szeretnék röviden utalni egy gyönyörű képre, amelyet Jézus használt: a fügefa képére (vö. Mk 13,28–29), amely a jeruzsálemi templommal összefüggésben jelenik meg. Azokat, akik annak gyönyörű köveit csodálták és így egyfajta világi konformizmusban éltek, biztonságukat a szent térbe és annak ünnepélyes pompájába helyezve, Jézus arra figyelmeztette, hogy itt a földön semmit sem szabad abszolútnak tekinteni, mert minden bizonytalan, és nem marad kő kövön. Ezekben a napokban imádkoztuk a Zsolozsmában a Jelenések könyvét, amely megmutatja nekünk, hogy nem marad kő kövön. Ugyanakkor az Úr nem akar csüggedést okozni vagy félelmet kelteni sem, ezért hozzáteszi: amikor minden elmúlik, amikor az emberi templomok összeomlanak, amikor szörnyű dolgok történnek és heves üldözések támadnak, akkor „majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel” (vö. Mk 13,26). És itt hív meg bennünket arra, hogy a fügefát szemléljük: „Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban” (Mk 13,28–29). Arra kapunk tehát meghívást, hogy gyümölcsöt termő növényként használjuk fel a nekünk adott időt, annak változásaival és kihívásaival együtt, mert mindezeken keresztül – mondja az evangélium –az Úr közeledik. És addig is arra vagyunk hivatva, hogy megbecsüljük ezt az időt, hogy olvassuk az evangéliumot és elvessük a magvait, hogy lemetsszük a gonoszság száraz ágait, hogy gyümölcsöt teremjünk. Prófétai befogadásra kaptunk meghívást, próféciával.
Prófétai befogadás, próféciával. Ez azt jelenti, hogy megtanuljuk felismerni Isten jelenlétének jeleit a való világban, még ott is, ahol nem jelenik meg kifejezetten a keresztény szellem jegyében vagy ahol kihívás vagy kérdés formájában érkezik. Ugyanakkor mindent az evangélium fényében kell értelmeznünk, anélkül, hogy elvilágiasodnánk, a keresztény prófécia hirdetőiként és tanúiként. De figyelem, elvilágiasodás nélkül! Elvilágiasodásba esni talán a legrosszabb, ami egy keresztény közösséggel megtörténhet.
Azt látjuk, hogy még ebben az országban is, ahol a hit hagyománya szilárdan gyökeret vert, tanúi vagyunk az elvilágiasodásnak és az azt kísérő jelenségek terjedésének, ami veszélyezteti a család egységét és szépségét, kiteszi a fiatalokat az anyagias és hedonista életideál kockázatának és polarizálja az új kérdésekről és kihívásokról szóló vitát. Így megjelenik az a kísértés, hogy megmerevedjünk, bezárkózzunk és „harcos” hozzáállást vegyünk fel. Pedig ez a valóság lehetőségeket is hordozhat számunkra, keresztények számára, mert hitre és bizonyos témák elmélyítésére ösztönöz és arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ezek a kihívások miként léphetnek párbeszédbe az evangéliummal, hogy új utak, eszközök és nyelvezet keresésére indítsanak? Ebben az értelemben jelentette ki XVI. Benedek, hogy a szekularizáció különböző korszakai az Egyház segítségére voltak, mert „lényegesen hozzájárultak belső megtisztulásához és reformjához. A szekularizációk valójában [...] minden alkalommal az Egyház mély megszabadulását jelentették a világiasság formáitól” (Találkozó az Egyházban és a társadalomban elkötelezett katolikusokkal, Freiburg im Breisgau, 2011. szeptember 25.). Bármiféle szekularizáció előtt egy kihívás és egy felhívás áll, hogy megtisztítsuk az egyházat mindenféle világiasságtól. Térjünk vissza ehhez a szóhoz, ami a legrosszabb: az elvilágiasodásba esés a legrosszabb, ami történhet velünk. Ez egy soft, puha pogányság, egy pogányság, amely nem veszi el a békét, de miért?, mert jó? Nem: mert érzéstelenít téged.
A mai élethelyzetekkel folytatott párbeszédre irányuló elköteleződés azt kívánja a keresztény közösségtől, hogy jelen legyen és tanúságot tegyen, hogy képes legyen félelem és megcsontosodás nélkül meghallgatni a kérdéseket és meglátni a kihívásokat. Ez a jelen helyzetben nem könnyű, mert belső nehézségekből sincs hiány. Különösen a papok túlterheltségét szeretném kiemelni. Egyrészt a plébániai és lelkipásztori élet követelményei sokrétűek, másrészt a hivatások száma csökken és a papok kevesen vannak, sokan közülük előrehaladott korúak és a fáradtság jelei mutatkoznak rajtuk. Ez sok európai ország közös valósága, amellyel kapcsolatban fontos, hogy mindenki – lelkipásztorok és laikusok egyaránt – érezze a közös felelősséget: mindenekelőtt az imádságban, hiszen a válaszok az Úrtól és nem a világtól jönnek, a tabernákulumból, nem pedig az internetről. Aztán a hivatásokért végzett lelkipásztori munka szenvedélyében, keresve annak a módját, hogy a sajátos megszentelődés útján is lelkesen felkínáljuk a fiataloknak Jézus követésének a varázsát.
Szép, amit Krisztina nővér mondott. Nehéz volt az ő hivatása, mert hogy domonkos nővér lehessen, először egy ferences pap segítette, aztán a jezsuiták a lelkigyakorlatokkal és végül domonkos nővér lett. Ugye ügyes volt? Szép utat tettél meg! Szép, amit Krisztina nővér a „Jézussal való vitatkozással” elmesélt nekünk: hogy miért éppen őt hívta meg, azt akarta, hogy a nővéreit hívja meg, ne őt. Szükség van azokra, akik meghallgatják a fiatalokat és segítik őket, hogy jól tudjanak vitatkozni az Úrral! És általánosabban: szükség van arra, hogy egyházi reflexiót kezdeményezzünk – a szinodális szót használom, együttesen végzett reflexiót, ebben az értelemben – a lelkipásztori élet megújítására, nem megelégedve a múlt ismétlésével, nem félve a plébánia átszervezésétől, hanem prioritásként kezelve az evangelizációt és aktív együttműködést kezdeményezve a lelkipásztorok, a katekéták, a lelkipásztori munkatársak és a tanárok között. Ti már ezen az úton jártok: kérem, ne álljatok meg! Keressétek a lehetséges módokat, hogy örömmel tudjatok együttműködni az evangélium ügyében és együtt mozdítsátok elő, ki-ki a maga karizmájával a lelkipásztori munkát mint örömhírhirdetést, kérügmatikus örömhírhirdetést, vagyis amely megszólítja az emberek lelkiismeretét. Szép volt, amit ebben az összefüggésben Dorina arról mondott, hogy a narráció és a kommunikáció által, a mindennapi életet érintve kell elérnünk felebarátainkat. Itt megállok egy kicsit, hogy kiemeljem a katekéták gyönyörű munkáját, ezt az antiquum ministeriumot, ősi szolgálatot. Vannak olyan helyek a világon – gondoljunk például Afrikára –, ahol az evangelizációt katekéták végzik. A katekéták az Egyház oszlopai! Köszönjük, amit tesztek! Köszönetet mondok a diakónusoknak és a katekétáknak is, akiknek döntő szerepük van a hit átadásában a fiatalabb nemzedékeknek, és mindazoknak, tanároknak és nevelőknek, akik nagylelkűen munkálkodnak az oktatás területén: köszönöm, nagyon szépen köszönöm!
Engedjétek meg, hogy elmondjam: a lelkipásztori munka akkor lesz gyümölcsöző, ha képesek vagyunk megélni azt a szeretetet, amelyet az Úr parancsolt nekünk és amely az ő Lelkének ajándéka. Ha távolságtartónak vagy megosztottnak mutatkozunk, ha megcsontosodunk álláspontjainkban és csoportosulásainkban, akkor nem fogunk gyümölcsöt teremni. Saját magunkra gondolunk, ötleteinkre és a mi teológiánkra. Szomorú, ha megosztottak vagyunk, mert ahelyett, hogy egy csapatként játszanánk, az ellenség játékát segítjük: az ördög, amely megoszt, a megosztás művésze, ez az ő sajátossága. És ezt látjuk az egymástól eltávolodott püspökök, a püspökükkel feszültségben élő papok, konfliktusok az idősebb és a fiatalabb papok, az egyházmegyések és a szerzetesek, a papok és a laikusok, a latinok és a görögök között; pártokra szakadunk az Egyház életét érintő kérdésekben, de politikai és társadalmi téren is, mereven képviselve ideológiai álláspontunkat. De ne engedjétek be az ideológiákat! A hitéletet, a hit gyakorlását nem lehet ideológiára lefokozni: ez ördögtől való. Nem, kérem, ne tegyétek: az első lelkipásztori cselekedet a közösség tanúságtétele, mert Isten maga közösség és jelen van ott, ahol a testvéri szeretet uralkodik. Győzzük le az emberi megosztottságot, hogy együtt dolgozzunk az Úr szőlőjében! Merüljünk el az evangélium szellemében, verjünk gyökeret az imádságban, különösen a szentségimádásban és Isten Igéjének hallgatásában, törekedjünk az élethosszig tartó tanulásra, ápoljuk a testvériséget, a közelséget és az egymásra való odafigyelést. Nagy kincs birtokába jutottunk, ne pazaroljuk el az evangéliumhoz képest másodlagos értékeket hajszolva! És itt engedjétek meg, hogy intselek benneteket: óvakodjatok a pletykálkodástól, a püspökök, a papok, a szerzetesnők, a világi hívők közötti pletykálkodástól…A pletykálkodás rombol. De olyan szép dolog a pletykálkodás: mint egy karamella cukor, jó dolog másokról pletykálkodni. Gyakran beleesünk ebbe a hibába: vigyázzatok, ez a rombolás útja. Ha egy pap vagy egy világi hívő komolyan él, és ha sikerülne neki másokat nem kibeszélni, akkor az egy szent. Járjatok ezen az úton: ne pletykálkodjatok. „De, Atya ez nehéz, mert az ember néha elbotlik, megjegyzések itt-ott…”. De van egy jó ellenszere a fecsegésnek: például az ima; de van egy másik jó ellenszere: a nyelvedbe harapni, ugye tudod? A nyelvedbe harapsz és semmi fecsegés. Rendben? Semmi fecsegés.
És még egy dolgot szeretnék mondani a lelkipásztoroknak: az Atya arcát mutassátok meg Isten szent népének és alakítsátok ki a családias lelkületet – ne legyünk merevek, hanem irgalmas és könyörületes tekintettel és megközelítésekkel éljünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék valamit hangsúlyozni: ez Isten stílusa. Isten első stílusa a közelség magatartása. Ő maga mondja a Második Törvénykönyvben: „Mondd meg, melyik népnek vannak olyan közel az istenei, mint amilyen közel vagyok én hozzád?” Isten magatartása a közelség együttérzéssel, gyengédséggel. Közelség, együttérzés, gyengédség: ez Isten stílusa. Kövessük ezt a stílust: közel vagyok a néphez, az emberekhez, segítek az embereknek, együttérző vagyok-e, vagy elítélek mindenkit? Gyöngéd és szelíd vagyok? Éppen ezért semmi merevség, de nem, hanem közelség, együttérzés és gyengédség. Ezzel kapcsolatban megragadtak József atya szavai, aki felidézte testvére, Brenner János boldoggá avatását és szolgálatát, egy olyan papét, akit mindössze 26 éves korában barbár módon meggyilkoltak. Ennek a népnek hány és hány vértanúja és hitvallója élt a múlt század totalitárius diktatúrái alatt! Olyan sokat szenvedett! Boldog János annyi szenvedést élt át, hogy könnyen megtehette volna, hogy haragot tart, bezárkózik, merevvé válik. Ehelyett jó pásztor volt. Erre van mindannyiunknak, különösen a papoknak szükségünk: irgalmas tekintetre, együttérző szívre, amely újra és újra megbocsát, amely segít az újrakezdésben, amely befogad és nem ítélkezik, nem űz el és bátorít és nem kritizál, szolgál és nem megszól.
Ez a magatartás készít fel bennünket a befogadásra, ami prófécia: vagyis az Úr vigasztalását közvetíteni a világban tapasztalható fájdalom és szegénység valóságában, közel lenni az üldözött keresztényekhez, a befogadást kereső menekültekhez, a más etnikumú emberekhez és bárkihez, aki rászorul. A szentség nagyszerű példáival bírtok ebben a tekintetben, mint például Szent Mártonéval. Az ő gesztusa, amellyel megosztotta köpenyét a szegénnyel, sokkal több, mint a szeretet cselekedete: egy olyan Egyház képe, amely felé törekednünk kell, amit a Magyar Egyház Európa szívében próféciaként hordozhat: az irgalmasság és közelség felmutatása. De szeretnék megemlékezni Szent Istvánról is, akinek ereklyéje itt van mellettem: ő, aki először bízta a nemzetet az Isten Anyjára, aki rettenthetetlen térítő volt, kolostorok és apátságok alapítója, ő is képes volt mindenkit meghallgatni és párbeszédet folytatni, tudott gondoskodni a szegényekről: csökkentette adójukat és álruhában osztott alamizsnát, hogy ne ismerjék fel. Ilyen Egyházról kell álmodnunk, egy egyházról, amely képes meghallgatni, egy egyházról, amely képes párbeszédet folytatni, a gyengébbekre odafigyelni; egy egyházról, amely befogadó mindenki irányába és van bátorsága mindenkihez elvinni az evangélium örömhírét.
Kedves testvéreim, Krisztus a jövőnk, mert Ő irányítja a történelmet, Ő a történelem Ura. Erről szilárdan meg voltak győződve hitvallóitok: megannyi püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő, akik az ateista üldözés alatt mártírhalált haltak; ők tanúsítják a magyarság sziklaszilárd hitét. Ez nem túlzás, meg vagyok győződve róla: nektek sziklaszilárd hitetek van, adjunk hálát ezért Istennek. Szeretnék megemlékezni Mindszenty bíboros úrról, aki hitt az ima erejében, olyannyira, hogy szinte szállóigeként idézik szavait: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”. Egymillió… Legyetek befogadóak, legyetek befogadóak, legyetek tanúi az evangélium ígéretének, de mindenekelőtt legyetek az imádság emberei, mert a történelem és a jövő ettől függ. Megköszönöm hiteteket és hűségeteket, mindazt a jót, ami bennetek van és amit tesztek. És nem tudom elfelejteni az Angolkisasszonyok közösségébe tartozó magyar nővérek bátor és türelmes tanúságát, akikkel Argentínában találkoztam, miután a vallásüldözés idején elhagyták Magyarországot: de tanúságtevő, derék szerzetesnők voltak. A tanúságtételükkel annyi jót tettek velem. Imádkozom értetek, hogy a hit nagyszerű tanúinak példáját követve soha ne győzzön le benneteket a belső fáradtság, ne uralkodjon el rajtatok az a benső fáradság, ami a középszerűséghez vezet, és haladjatok örömmel előre. És kérlek titeket, hogy továbbra is imádkozzatok értem. Köszönöm!
